Karácsonyi László a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán végzett, de már diplomamunkájában is könnyedén lépett át a tárgyak, a tárgyalkotás területére. Művei játékosak, az általuk a nézőben meginduló kérdések és folyamatok pedig izgalmas világokat nyitnak meg. – Somogyi-Rohonczy Zsófia interjúja.

Somogyi-Rohonczy Zsófia: Festmény vagy tárgy? Melyik áll közelebb hozzád? 

Karácsonyi László: Sokáig képzőművésznek aposztrofáltam magamat, de most már inkább újra festőművésznek gondolom. Számomra a kettő között csak az anyaghasználatban van különbség. Régebben egy kicsit kiterjedtebb technikai eszköztáram volt. Ez nem jelenti azt, hogy nem fogok tárgyakat csinálni, de mostanában sokkal többet festek. Arra jutottam, hogy ezzel kicsit leegyszerűsítem az életemet. Nem szórom szét annyira az energiákat különböző dolgokra. Másrészről megelégeltem, hogy némileg beskatulyázódtam a tárgyaim által mint „objektgyártó kisiparos”, hiszen amúgy festő vagyok, olyan szemlélettel, amivel három dimenzióban is gondolkozom. A kettő között nincs nagy különbség, csak a festő egy behatároltabb eszköztárral dolgozik.

SRZs: Mennyire befolyásolnak a környezeted visszajelzései?

KL: Képzőművészként nagyon nehéz megfogni, hogy ki az, akinek dolgozol. Én egy elképzelt játékot játszom azokkal, akik befogadják a munkáimat. Voltak művészneveim, és használok kitalált stílusokat, amiket időről időre bedobok. Ilyen a horror rokokó stílus is, vagy az, hogy én hipó-realista festő vagyok. Szeretek ezekkel játszani még akkor is, ha nem léteznek, csak én találom ki őket. Bár végül aztán létezővé teszem őket azáltal, hogy egy szójátékból lesz egy festménysorozat.

SRZs: A stíluskorszakokon túl híres, sokszor elcsépelt műalkotásokat gondolsz újra. Hogyan születik meg egy-egy jellegzetes alkotásod?

KL: Szeretem a játékosságot a teljesen elcsépelt ábrázolások újragondolásában. Szeretem, hogy valójában még én se tudom, mi közöm van a rokokóhoz, hiszen annyira idegen, annyira nem passzol a mai világhoz. Mégis pont ezért izgalmas úgy átírni, hogy mégis aktuálisabb legyen. Emellett nagyon szeretem a parafrázisokat is, úgyhogy elég sok képet előveszek és úgymond kisajátítok vagy átfogalmazok. Élvezem az ambivalens dolgokat ütköztetni: a kifinomultságot az abszolút durvasággal vagy állatiassággal. Igazából a rokokó számomra valahol a túlzott kifinomultság, a túldomesztikáltság, a túlzott elrugaszkodottság. A természethez vagy a valósághoz képest egy túldíszített, túlfogalmazott stílus. Ez a túldíszítettség összefügg – mint kompozíciós elem – a horror vacuival, az ürességtől való félelemmel. Az ürességtől való félelem pedig kontrasztban áll azzal a sok ornamenssel, ami az alakokat jellemzi. Ezek célja kitölteni a semmit, az űrt. Azokat a tereket és helyeket, amik nem szólnak semmiről. A munkám során ezeket írom át úgy, hogy többről szóljon, mint egyszerű felületkitöltés.

SRZs: Te amúgy félsz az ürességtől?

KL: Itt van például egy üres vászon. Egy festőnek muszáj valamit tenni ezzel a semmivel. Végül is kényszeres felületkitöltő hajlam, a képek iránti múlhatatlan szomjúság jellemez minket. Olyan képeket próbálok csinálni, amik nagyon emblematikusak tudnak lenni, vagy nagyon beleégtek a tudatba, az emlékezetbe. Ilyen szempontból félek az ürességtől, illetve nem bírok üresen hagyni egy vásznat.

SRZs: Az egyik sorozatodban gobelinekkel foglalkozol, ezekre festesz, módosítod őket. Miként választasz tárgyakat, és hogyan dolgozod fel a hozzájuk kapcsolódó komplex érzelmi viszonyulást?

KL: A gobelinekben azt találom izgalmasnak, hogy eleve egy pszeudo-festményről van szó. Az alapjául szolgáló festmény pont azért született meg, hogy bárki ezek alapján kihímezhesse a képet. Megtetszett az ötlet, hogy visszafordítsam a folyamatot, belefessek a hímzésekbe, ezzel értelmezzem újra és többlettartalmakat tegyek bele. Nagymamámnak például nagyon sok gobelinje volt, és mindig megmozgatták a fantáziámat. Valamiféle érinthetetlen dolgok voltak a falon, de már gyerekként is továbbgondoltam őket. Tehát van egy gobelin, ami egy jellegtelen tájkép, abban áll egy házikó. Én pedig várom, hogy abból valaki kijöjjön, vagy történjen már valami, mert dögunalmas egyébként a kép. Ez a játék a néző számára is izgalmas, mert nem tudja eldönteni, festve vagy varrva van-e a kép, számomra pedig kihívás úgy megcsinálni, hogy ne legyen annyira feltűnő, hogy belefestettem. Másrészt egy sokszorosított tárgyból, mert nem lehet egyedi tárgynak nevezni ezeket az előrajzolt és kivarrt gobelineket, egy egyedi tárgyat csinálok.

SRZs: Változtat rajtad és azon, ahogy a környezetedre tekintesz az, hogy tárgyakkal is alkotsz?

KL: Abszolút. De én már gyerekként is ilyen voltam, állandóan beleláttam mindenfélét a hétköznapi tárgyakba. Ez persze nem különleges, mert minden gyerekben megvan. Ez a fajta szemlélet nagyon régóta jellemző rám, és meg is maradt. Nem úgy nézek egy tárgyra, hogy feltétlenül azt a funkciót látom benne, amire kitalálták, hanem eleve azt nézem, hogyan lehetne egy csavarral kimozdítani az eredeti funkciójából.

SRZs: A képeiden egészen sűrű történetek, egy koncentrált pillanat figyelhető meg. Hogyan alakulnak ki benned ezek?

KL: Nem előre kigondolt történetet illusztrálok, hanem az alkotás folyamatában beugrik valami, ami odakívánkozik. Nem is tudnám előre kitalálni ezeket a sztorikat. Annak örülök a leginkább, ha végül mégis többértelmű, többolvasatú lesz. Nem egy létező didaktikus tartalmat akarok képben megjeleníteni, hanem azt szeretem, ha friss és nyitott marad valamennyire. Pont az a jó, ha a képen látható elemek indítják be a nézőt, hogy ő adjon hozzá dolgokat. Eltalálni azt a pillanatot, amikor a történés még nyitott marad, amikor éppen elég elem van a képen, az egy nehéz és izgalmas feladat.

SRZs: A sok vizuális inger között, amivel dolgozol, van-e olyan szöveg, ami nagy hatással volt rád?

KL: Képileg Zdanek V. Spinar rekonstrukciós festményei (Élet az ember előtt, Az őskori ember könyvekben) nagy hatással voltak rám. Hogyha irodalmi művet kell mondanom, akkor pont most olvasom újra A Mester és Margaritát, de Viktor Pelevin A metamor szent könyve is nagy hatással volt rám. A világunkra mennyiségi uralom jellemző, és ezt jól megfogalmazza René Guenon A mennyiség uralma és az idők jelei című könyvében. Ma egy állítás is akkor tűnik érvényesnek, ha nagy és sok van belőle. Művészként is sok helyen meg lehet jelenni – nemcsak galériákban, hanem az online térben is –, de mégis nagyon nagy a zaj, amiben nehéz olyan hangot megütni, amit meg is hallanak. Néha azt érzem, hogy túltermelődött már a vizualitás, de én nem tudok elképzelni más tevékenységet, amivel foglalkozhatnék. Nekem ezt muszáj csinálnom.