Ayhan Gökhan interjúja Bíró Gergellyel

Ayhan Gökhan: Idén te kaptad a Tokaji Írótábor Díját. Foglalkoztat-e a szakmai megítélésed, esetleg egy belső hangra figyelsz, az alapján ítéled meg, hol tartasz a pályádon?

Bíró Gergely: Azt hiszem, hogy mindkettő fontos, a visszajelzések és az is, hogy csak olyasmit adjak ki a kezemből, amivel elégedett vagyok. Az írás mellett nagyon szeretem a rovatomat gondozni a Magyar Naplónál, megfésülni közlés előtt a kéziratokat, és a könyvszerkesztést ugyanilyen szívesen végzem. Ezekbe a munkákba is beleadom mindenemet, és azokat a prózákat, köteteket, amelyeket én kísérhettem a megjelenésükig, egy kicsit a magaménak is érzem. Az is jó, hogy javítás, szerkesztés közben sokat tanulok, mert gyakran töröm a fejemet, hogy vajon minden fontos kidolgozásra került-e az adott írásban, és hogy ott, abban a bekezdésben vajon az a nyelvi megoldás-e a legjobb, amit olvasok. Ha nem így látom, akkor javaslatot teszek arra, hogyan lehetne pontosabb, tisztább egy-egy gondolati tartalom, kép vagy nyelvi szerkezet. Biztos, hogy van ebben bogarasság, de engem ez hajt, ebben találok izgalmat, ez visz előre szerkesztőként. A Tokaji Írótábor Díja nagy elismerést jelent, mert egy olyan szakmai fórumtól vehettem át, amelynek szellemét, képviselőit tisztelem, de számomra az is fontos visszajelzés, ha egyes szerzők lelkesen válaszolnak, miután elküldtem nekik a javítási javaslataimat tördelés előtt. Akkor nemcsak érzem, de tudom, hogy nem is olyan rossz, amit csinálok, és ez megerősít. Annyiban biztosan nem foglalkoztat a szakmai megítélésem, hogy soha, egyetlen elismerésért nem tettem gesztusokat, és a jövőben sem tervezek ilyesmit, ahogyan azt sem szoktam méricskélni, hogy éppen hol tartok a pályámon. Általában az foglal le, amin éppen dolgozom, és valószínűleg azért, mert jól érzem magam benne. A belső hangom tehát alapvetően nem arról sutyorog nekem, hogy hol is tartok éppen, de az biztos, hogy érdemes rá hallgatnom, és ez az elsődleges.

AG: Írásaidban a magyar próza hagyományaihoz nyúlsz vissza. Nincs ebben kockázat? Neked hol kezdődik a szöveg jelentette megmérettetés?

BG: Igen, azt hiszem, hogy a magyar próza hagyományaihoz nyúlok vissza, amennyiben azokat a szerzőket olvasom, szeretem, akik, ha ostorozzák is ezt a nemzetet, azt féltésből teszik, de soha nem sercintenének arra a földre, amelyből maguk is kihajtottak. Szeretek világirodalmat is olvasni, mostanában főleg amerikai alkotókat, de mindig visszatérek a magyar írókhoz. Nem tudom, hogy ezen belül pontosan milyen hagyományokra gondolsz, és azt sem, hogy miféle kockázatra utalsz. Ha írok, nem figyelek tudatosan semmilyen hagyományra, hanem annak szeretném megtalálni a lehető legjobb formát, ami foglalkoztat. Nem szeretem a „szöveg” szót, művinek és sterilnek gondolom; továbbra is hiszek abban, hogy van vers, novella, regény stb., még ha a műfajok jellemzői folyamatosan változnak, esetleg más műfajok jegyeivel egészülnek is ki. Ha írásról van szó, az első és legfontosabb megmérettetés, hogy tudjak benne hinni, hogy magamat is meglepjem vele – meglepetésen pedig nem is ajándékot értek, hanem azt, hogy érjen engem is váratlanul, amin éppen dolgozom.

AG: Mit gondolsz, a hagyományos történetmesélés foglalkoztatja-e még az olvasót, van még rá igény?

BG: Ehhez megint csak pontosítani kellene, hogy mit értünk hagyományos történetmesélésen, és szerintem nem létezik olyan kategória, hogy „olvasó”, hanem „olvasók” vannak, méghozzá elég sokan, akiknek az ízlését nem lehet egy kalap alá venni. Mégis úgy gondolom, hogy nem érdemes megkérdőjelezni a prózairodalomnak azt az alapvető alkotóelemét, a történetet, amellyel évezredek óta jól működik. Számomra olyan ez, mintha valaki kitalálná, hogy a paprikás krumplit ezentúl krumpli nélkül szabad csak főzni, mert a burgonya fölött eljárt az idő. Viszont izgalmas és jó dolog eljátszani azzal, hogy egy történetet hogyan beszéljünk el, illetve egy egyszerűbb cselekményt is meg lehet emelni azzal, ha például a megélésének belső folyamataira kerül a hangsúly, hiszen már azok is történésnek, azaz történetnek számítanak. Igen, biztos vagyok benne, hogy az olvasók meghatározó hányada továbbra is szeret feldolgozott és kimunkált történeteket olvasni, hiszen a legtöbben történetekben tapasztaljuk meg a világot, és benne saját magunkat. Nem beszélve arról, hogy történetek nélkül semmilyen nagyobb közösséget érintő történelmi helyzetet nem lehet elbeszélni…

AG: Megjelenés előtt áll az ’56-os forradalom kapcsán írt regényed, A szabadság színe: fekete című. Mi foglalkoztatott az 1956-os forradalomban, mit akartál megérteni, feltárni, mi okozta a legnagyobb nehézséget?

BG: 1956 olyan történelmi sorsforduló, amely sokak családjában nyomot hagyott, így az enyémben is. Többször hallottam anyai nagyanyámtól ezeket a történeteket, de mire odáig jutottam, hogy mélyebben foglalkozzam 1956-tal, ő már sajnos nem lehetett közöttünk. Viszont eszembe jutott, hogy korábban megismerkedtem egy idős emberrel, aki fegyveresen részt vett a forradalomban, így megkerestem őt. A Magyar Művészeti Akadémia a forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulója alkalmából kiírt egy pályázatot, amelyen negyven év alatti szerzők indulhattak. Ez a lehetőség adta a kezdő lökést, és nagy vonalakban ismerve ennek az idős embernek a történetét, biztosan tudtam, hogy olyasmit fogok tőle hallani, ami novellában jól feldolgozható. Hogy pontosan mit, azt nem láthattam előre, csak ezt súgták az ösztöneim. Őt ugyanis egy november 6-ai tűzharc végén a helyszínen kivégezték a szovjetek, de életben maradt, a szeme világát azonban elveszítette. Így élte le a további életét: megházasodott, gyermeket nevelt, és tisztességben megöregedett. Ez azért nem semmi annak fényében, hogy az ’56-osok nagy része évekre börtönbe került, vagy kivégezték, aki pedig tehette, időben elhagyta az országot. Az ő útja tehát eltér a legtöbb felkelőétől, hiszen itthon maradt, és szinte lehetetlen körülmények között folytatta az életét világtalanul. Legjobban az érdekelt, hogy hogyan vált fegyveres felkelővé egy húszéves csepeli köszörűs, aki még csak katona sem volt, sem balhés fiatal, hogyan volt képes végigharcolni a forradalmat. A sorsa izgatott, a gyermekkorában gyökerező indíttatása, és egyik legnagyobb élményem, hogy rendszeresen és hosszú időn át mesélt nekem. Teljesen más az ilyesmit egy valóságos résztvevőtől hallani, mint könyvekben olvasni. A pályázatra Egy forint címen küldtem be a novellámat, de azt éreztem, hogy sokkal több van ebben az életútban, mint amit egy kispróza elbír. Arra gondoltam, hogy kibonthatnám jobban, ez adta a regény ötletét.

A legnagyobb gondot az emlékezet töredékessége okozta, hiszen hatvan év távolságából még annak is nehéz minden részletet pontosan visszaadnia, akinek amúgy elég jó a memóriája. Nem dokumentumregényt akartam írni, mégis jó lett volna, ha bizonyos történéseket, mozzanatokat élesebben láthatok. 

AG: A Magyar Napló folyóirat prózarovatát szerkeszted. A beérkező kéziratok alapján hogy látod, milyen irányokat követnek a fiatal szerzők, látsz-e visszatérő témákat, motívumokat, trendeket?

BG: Azt tapasztalom, hogy a legfiatalabbak jelentős része fantasy-irodalmat olvas, ennek a mintáit, sémáit látom a kéziratukban, illetve az angolszász thrillerek, akciófilmek utánérzéseit. Más részüknél, és ők vannak kevesebben, már eredetibb világgal találkozom: többnyire a saját élményeiket dramatizálják cselekményes vagy esszészerű prózában, amit szeretek olvasni, és közülük is azok tetszenek jobban, amelyek képesek megmutatni valamit ennek az életszakasznak az általánosabb érvényű problémáiból, kérdéseiből, esetleg úgy sugárzik belőlük egy nemzedék frissessége, ahogyan a tavaszi levegő beömlik a nyitott ablakon. A néhány évvel idősebbeket olvasva pedig, akik már megfontoltabban írnak, és összetettebb kompozíciókban gondolkodnak, azt szűrtem le, hogy az erőszak különböző formái foglalkoztatják őket. Nem feltétlenül a fizikai erőszak, jellemzőbben a lelki, akár a családban, akár a nevelésben. Ez persze csak az én olvasatom. 

AG: Elárulnál néhányat a következő időszak tervei közül? 

BG: Attól függ, hogy milyen tervekre vagy kíváncsi. Ha a szerkesztői munkámra, akkor éppen két kötetet gondozok szinte párhuzamosan, az egyik Mirtse Zsuzsa Tizenhárom bűvös tükör című, felnőtteknek szóló mesekönyve, a másik pedig Berta Zsolt Szomjas szűz című novelláskötete. Mindkettő nagy feladat, és mindkettő magába szippantott, az utóbbi időben erősen igénybe vesznek, de az nem baj, mert fontos könyv lesz mindkettő. Az írói terveimről csak annyit, hogy most a rövidebb terjedelmű próza testhezállóbb nekem, miután elfáradtam a bő kétéves regényírásban. Több ötletem is van, ezeket szeretném felgombolyítani, és belőlük novellákat kötögetni nyugalmasan, öltésről öltésre.