Kelemen Erzsébet írása Lőrincz P. Gabriella Hetedik nap című verseskötetéről

A kortárs irodalom istenes verseinek, transzcendens témáinak a jellegzetessége a „szent” és a „profán” nyelv keveredése. A vallásos tartalmak, az Istennel való kapcsolat megszólaltatásához már nem kizárólag az emelkedett, ünnepélyes nyelv társul, hanem a hétköznapi, közvetlen szóhasználat is.
Eltérő intenzitással ugyan, de a szent és a profán, mint a világban való kétféle létmód, mindig jelen volt az emberiség történelmében, a vallásos ember létélményében, az inhomogén idő- és térszemléletben, vagy ennek eltorzult formájában az urbánus társadalomban.
Viszont a profán szó szerinti jelentésében magában hordja „az isteni megjelenés előtti” (pro és phainó) állapotot, ami nemcsak a bibliai eseményeket, üdvtörténeteket idézi fel, de utal a jelenre is: a túlzott profán ugyanis istenmegjelenést kíván, a bűn következményeként a kegyelem kiáradását, vagy az idők végezetén a második krisztusi eljövetelt, a parúziát.
A természetfeletti és evilági kölcsönösen át is hatják egymást, úgy, ahogy Pilinszky is lebontotta a szakrális és profán irodalmat elválasztó falat: „Én költő vagyok és katolikus” – válaszolta egy alkalommal, amikor nekiszegezték a kérdést, hogy katolikus költőnek tartja-e magát. Művészetfelfogását is az „evangéliumi esztétika” szókapcsolattal, a művészet metafizikájával jellemezte.
De idézhetjük akár Ottlik Gézát is, aki szerint „Ha […] nincs benne a művemben […] Jézus, akkor semmi sincs benne. […] Ha Ő nem árad bele a mégoly profán, világi jelentésmozzanatokból összerakott művembe – ha másként nem, hát mint szomjúság, halhatatlan vágy, a szarvas kívánkozása a szép hűvös patakra –, akkor nem is hoztunk létre semmit.”
A szakrális és a profán, az égi és a földi kapcsolódik egybe Lőrincz P. Gabriella költészetében is. Isten jelenléte ott van az emberi sors rezdüléseiben, a veszteségekben és az újrakezdésekben, a szeretetben, a természet képeiben és a lélek csendes pillanataiban. Ezáltal a szakrális emberibb lesz, a profán pedig megszentelődik.
Költészetének egyik legmélyebb forrása a hit, az Istennel való személyes kapcsolat, amely nem csupán témaként van jelen verseiben, hanem a világ és emberi sors értelmezésének, valamint a lírai én megszólalásának is egyik alapvető meghatározója. Az Istennel való kapcsolat egyszerre bizalom és küzdelem, kapaszkodás és keresés, hála és kérdés. A versek őszintesége éppen abból fakad, hogy nem rejti el a hit emberi oldalát sem: a fájdalmat, a magányt, a várakozást és a kimondhatatlan kérdéseket ugyanúgy Isten elé viszi, mint az örömöt, a reményt és a hálát. Így válik a vers számára az imádság egyik formájává, olyan belső térré, ahol az ember az Istennel találkozhat.
A 2026-ban az Orpheusz Kiadónál megjelent Hetedik nap című istenes verseinek kötetében is a hit nem pusztán vallásos meggyőződésként jelenik meg, hanem a létezés egészét átható belső tapasztalatként.
A kötet három ciklusa – Patmoszi jelenés, Az Isten sosem hibázik, Színről színre – egy belső lelki utat is kirajzol. Az elsőben az apokaliptikus világ és a megváltásra szoruló emberiség áll a középpontban; a másodikban a hit, a személyes felelősség, az önazonosság, a haza, valamint a kegyelem kérdése kerül előtérbe; a harmadikban pedig egyre inkább a megbékélés és az Istennel való találkozás vágya válik meghatározóvá.
A kötet címét is ebből a perspektívából érdemes olvasni. A Hetedik nap bibliai háttere a teremtés utáni nyugalom, a megszentelt idő. A könyv világa azonban korántsem nyugodt: háború, halál, betegség, árvaság, magány és történelmi veszteség tölti ki. A „hetedik nap” ezért egyszerre a megteremtett világ teljességének emléke és a vágyott béke ígérete. A kötet végére ez a cím egy lelkiállapot metaforájává válik: az ember eljuthat a perlekedéstől az elfogadásig, a mélyebb hitig, a félelemtől a kegyelemig.
Az első ciklus címe (Patmoszi jelenés) Szent János alakját idézi meg előttünk: az Égei-tenger kopár, terméketlen kis félszigetére, a Kária partvidéke előtt elterülő Patmoszra száműzték a Jelenések könyvének szerzőjét. A tanítvány a kinyilatkoztatásokat itt kapta meg. A ciklus verseiben viszont a Patmoszhoz kötődő apokaliptikus látásmód nem távoli bibliai múltként jelenik meg, hanem a jelen világának tapasztalataként. Különösen jelentős ez Lőrincz P. Gabriella költészetében, akinek Kárpátaljához, szülőföldjéhez és az ott élő közösséghez fűződő személyes kötődése a háború tapasztalatát is közvetlenül érintetté teszi. Bár a költőnő 2019 óta Magyarországon él, a háború nem pusztán távoli esemény számára: családja, otthona, szülőföldje és közössége révén személyes és lelki tapasztalatként van jelen költészetében. A versekben ezért a háború képei összekapcsolódnak a bibliai apokalipszis látomásaival, s a Jelenések könyvének motívumai a jelen világának félelmeit, veszteségeit és bizonytalanságait világítják meg.
Az Álom havában meghökkentő gondolatkísérlettel indul: mi történne, ha a kereszténység alapvető eseményei nem történtek volna meg? Mi lenne, ha Krisztus nem született volna a világba? Gábriel „szárnyait elégette, és elköltözött”. Itt mintha a transzcendens világ elveszítené a hagyományos nyelvét, mert a jelenkor technikai, hétköznapi szókészletében szólal meg: „Felmondását ímélben küldte el.” Ez a poétikai eljárás a szakrális és a profán nyelvet ütközteti. Az „ímél” ugyanis nem illik bele a bibliai világba, és éppen ezért válik költőileg jelentőssé. Tehát: „Nem született meg Immánuel”, „Nincs karácsony”. A vers legmélyebb tétje nem csupán a keresztény történet hiánya, hanem a szeretet hiánya: „elmaradt a szeretet ünnepe.” A fogyasztói bőség és a lelki üresség egymás mellé kerül. Ugyanis a modern fogyasztói világ eközben változatlanul működik: „a szupermarketek / polcai roskadoznak”, egyre „több a műanyag”, a boldog karácsonyt jókívánságot, köszönést pedig felváltja a „»kellemes ünnepek«”.
A fogyasztói társadalom világa más költeményben is megjelenik. Az árvák pásztora című versben a karácsony egyszerre vallási ünnep és fogyasztói rítus lesz: „Tömve jól a fenyők alja, / új ruha, játék, utalvány, ékszer, szép cipő”. Ezzel áll szemben a kötet egyik legszebb krisztusi képe: „s a kisded Jézus istállóban, / az árvák pásztora Ő.”
A Patmoszi jelenés című vers már nyíltan apokaliptikus képekkel írja le a világot: „Varjúkárogás az élet. / Fekete zeneszó.” A „Tengerpart” látványát rögtön az „Olajfolton sellőtetem” követi, vagyis a természet és a pusztítás kerül egyetlen képbe. A bibliai Jelenések könyvére való utalás tovább erősíti az apokaliptikus perspektívát. „A vak jövőbelátók / megírtak mindent”, miközben „Nostradamus Jánossal / sétál”. A bibliai prófécia és Nostradamus alakjának egymás mellé kerülésével a vers látomása egyszerre idézi a vallási hagyományt és a későbbi jóslatokat.
A Pecsétben a Jelenések könyvének képei már a mai háborús tapasztalattal kapcsolódnak össze. A „vér”, a „Harag”, „Háború, Éhínség, Halál” nem történelmi távolságban lévő apokaliptikus szimbólumok, hanem a jelen világának tapasztalatai. Az angyal törött szárnya és a „puskalövés” is olyan világot rajzolnak ki, amelyben a béke helyén az erőszak uralkodik. A keresztény hit azonban éppen ebben a világban válik szükségessé, s itt két vers szentjánosi látomása kapcsolódik egybe: „Születik Kisjézus” (Pecsét), a szenvedők, a kiszolgáltatottak és „az árvák pásztora” (Az árvák pásztora).
Az ember nem csupán gondolkodó lény, hanem szabad akarattal is rendelkezik. Az akarat pedig „szellemi képesség bennünk, akárcsak az értelem. Mindkettő szellemi törekvő képesség. Az értelem az igazságra, az akarat a jóra kell, hogy törekedjék” – állapítja meg Bolberitz Pál. Az igazság és a jóság pedig érték: „valamiféle szellemi minőség a mennyiséggel szemben.” Az értelem és az akarat összefügg, „hiszen a józan ember megfontoltan cselekszik, és nem vaktában teszi a dolgát. Előbb gondolkodik, és utána cselekszik. Mégis azt tapasztaljuk, hogy az akarat sokszor jobban összefügg az érzelmi és ösztönös lényünkkel, mint az értelem.”
A liberum arbitrium költemény már a címével is a szabad akarat kérdését állítja középpontba. A szöveg egyik legmegrázóbb képe a vállfa és az akasztófa összekapcsolása: „hogy vállfa vagy / akasztófa / te döntöd el” – hangzik a kegyetlenül tömör kijelentés. A döntés szabadsága azonban itt korántsem felszabadító lehetőség. A választás két szélsőséges opció között történik, miközben „valaki vagy valami / mindig fel van akasztva”. A szabadság ezért tragikus fogalommá válik. A vers különösen éles társadalmi és erkölcsi felismerése az „árulsz vagy elárulnak” kijelentés. A szabadság tehát felelősséget jelent, hiszen az ember döntései meghatározzák önmagát és másokat is.
A második ciklusban a cím (Az Isten sosem hibázik) nem egyszerű tételmondat, hanem hitbéli kiindulópont. A költő akkor is Isten felé fordul, amikor nem érti az eseményeket. Ez különösen fontos a háború, a veszteség, a betegség, a mindennapi nehézségek, a keresztek tapasztalatában: a hit nem a kérdések hiányát jelenti, hanem az Istenbe vetett bizalmat és ráhagyatkozást, amely akkor is megmarad, amikor nem értjük Isten útjait és akaratát. Ezt a bizalmat fogalmazza meg a Szüntelen című versében: „tudom, hogy Isten / nem ejt hibát.” A betegség című műben pedig a meg nem értésben jelenik meg az Isten felé fordulás: „ha most nem értesz / én Istent faragok / Ő lesz / az / Út / az / Igazság / az / Élet”.
Az Ego költeményben ezzel párhuzamosan megszületik az önazonosság igénye és az önmagával való őszinte szembenézés lehetősége is: „Tegnap nem voltam jobb, / holnap nem leszek rosszabb. // Én vagyok.” S ez az „Én vagyok” akár az isteni önmeghatározás visszhangjaként is olvasható. Az én, az ego kerül a középpontba, és ezzel kizárja Istent az életéből. Ahogy az angol betűszójátékra építő spirituális értelmezés is mondja: Edging God Out (EGO), azaz Istent kiszorítani (az életünkből).
A katolikus egyházban használt apostoli hitvallással teremt paratextuális kapcsolatot a Hiszekegy című vers, amelyben a lírai én egy személyes, rendhagyó hitvallást ad. Kijelenti: „hiszek az Istenben, / és senki másban”, majd beismeri saját bűnösségét, esendőségét, szabálytalanságát („minden törvénytelent megteszek”), utal az áteredő bűnre is („Tudom, hogy már akkor gonosz voltam, / mikor könnyek között vajúdott anyám”). A vers végén pedig megszületik a bocsánatkérés: „Bocsáss meg, Uram!”
A Modern című költemény különösen erőteljesen mutatja meg a mai ember és Isten kapcsolatát: „Úgy összement a házad! / Beférsz még, / Istenem?” A költő itt is a fogyasztói világot és a külsőségeket állítja szembe a transzcendenciával. Isten mintha azért nem férne már be az életünkbe, mert túl sok mindennel töltöttük meg a teret: „kiszorít a sok / ruha”. Az ironikus „mindig-onlájn / Isten” mégis valódi hitből születik: a lírai alany nem elutasítja Istent, hanem keresi a hozzá vezető utat.
A ciklus egyik gyönyörű verse a Kapolcs, ahol az Eucharisztia ünneplésének helye, Isten megszentelt háza, valamint az ima és az áhítat állnak a középpontban, a művészeti fesztivál tömegrendezvényének zajától és prózaiságától körülvéve (olajszagú lángosevő, zsíros kéz).
Az Örök című versben pedig már nem az apokalipszis távoli alakja, hanem a szeretetben megtapasztalható jelenlét nyilvánul meg: „Isten szeretet”. Szeretet és „otthon” is – állítja a lírai én. A vers végén a haza és Isten szinte egymás metaforájává válik: „Isten háta mögött / így hívom: / Haza.” Ez a kárpátaljai tapasztalat felől különösen erős jelentést kap. A haza nem csupán földrajzi hely, hanem otthonosság, közösség, emlékezet és veszteség.
A Kegyelem című versben ez a gondolat történelmi és kollektív tapasztalattá szélesedik. „Haza helyett házakat” építettünk – mondja a lírai én. A ház megmaradhat tárgyi valóságként, miközben a haza lelki és közösségi jelentése elveszhet. A végső választ azonban nem a történelem adja, hanem a keresztény hit alapfogalma: „Csak a kegyelem, csupán az marad.”
A Húsvét a keresztény hit központi eseményét, a feltámadást állítja a középpontba. A lírai alany a szerepjáték lehetőségével élve személyesen vállalja a bűnt: „Harminc ezüstért áruló lettem, / kakasszóra én tagadtalak.” A kálvária gyötrelmének, Mária fájdalmának mélységét feltárva harmadnap reggelére viszont megjelenik a fény: „és ott áll az angyal, van új remény, / sziklakő nincsen ott, Jézus él.” A bibliai történet nem múltbeli történet immár, hanem jelen idejű emberi tapasztalat.
A befejezés című vers pedig a kötet alapkonfliktusait a megbékélés irányába viszi: „Békíts meg / magammal és velük” – hangzik az ima. A személyes és közösségi konfliktus egyszerre kerül Isten elé. A beszélő nem egyszerűen önmagával akar kibékülni, hanem „az érkezővel és az indulóval”, „az ismerőssel, az idegennel is.”
Az utolsó, Színről színre ciklus már címében is a közvetlen istenlátás reményét hordozza, és zsoltáros hangulatot is áraszt: „Mint patakhoz a szarvas, / ha szomjas, / Uram, úgy vágyom hozzád, / vegyél magadhoz, itass meg” (Negyvenkettő). Az Isten a természetben is felismerhető: „Láttam Istent lobbanó tűzben, / és izomban, ha lendül a balta.” (Istenfigyelés) A teremtett világ Isten jelenlétének jele. A legfontosabb fordulat azonban „Aztán Isten is figyelt engem” megállapítás. A kötetben tehát nemcsak az ember keresi Istent, hanem a költő végül annak tudatára jut, hogy ő maga is Isten tekintetének terében él. Ezt teljesíti be a Végül költemény. A lírai én ugyanis bevallja: „Ott legbelül / csak Istennel pereltem.” Ez a perlekedés azonban nem a hit elvesztését jelenti, hanem a hit bensőségességét. Így jut el a biztos felismerésig, hogy „változás van, / nem pedig halál.”
A Hetedik nap egy mélyen keresztény szemléletű kötet, amely egy lelki élet ívét rajzolja meg. A kiindulópont a szenvedő, háborúval terhelt, megváltásra szoruló világ; útközben ott van a kétely, a perlekedés, a felelősség és a haza elveszíthetőségének tapasztalata; a végpont pedig a kegyelem és az Istennel való találkozás reménye. A címadó „Hetedik nap” ennek a folyamatnak a szimbóluma: a megszentelt idő jelképe, a teremtés nyugalma, amely még nincs jelen teljesen, de amely felé az ember halad. Lőrincz P. Gabriella költészetében a hit nem a kérdések megszüntetése, hanem az a bizonyosság, hogy a kérdésekkel is lehet Isten felé fordulni, a kérdések ellenére is lehet továbbmenni. A kötet legmélyebb mozdulata ezért az az út, amely a hiánytól a jelenlétig, a perlekedéstől az elfogadásig, a félelemtől a kegyelemig vezet.
A kötet végére az emberi beszéd fokozatosan lecsendesedik. A lírai én már nem újabb bizonyítékokat keres, nem akarja megmagyarázni Istent, és nem akarja feloldani a világ minden ellentmondását. Egyetlen kívánsága marad: „hogy színről színre Téged lássalak.” (Végül) S ez nemcsak a könyv lezárása, hanem annak legmélyebb értelme is: a hit végső iránya a kegyelemből fakadó találkozás Istennel, hiszen „Isten Igaz”, és bármi történjék is körülöttünk, „Marad az Isten” (Hiánytalanul).

(Orpheusz Kiadó, 2026)