Hogy nekem jó legyen
Szemelvények Kertai Csenger verseskötetéből
Sosem hagysz békén
Tolnai Ottónak
Amikor átjössz hozzám,
lepucolom a szemedről
a nehéz zsalukat,
mit lát majd az Isten, ha benéz,
két búzatábla összefeküdte az ágyat
a reggeli szélben,
jaj, anyám, hova lett az Isten,
nem magoz ki senki,
elfutott hosszú, rózsaszín lábain,
és itt hagyott neked kövér búzamezőket.
A megváltásról
Hogy van megváltás,
talán a legnehezebb, amit le lehet írni.
Ebbe a mondatba almafák ragadtak,
néhány sör, az utcafront zöldjei
nem feledtetik, hogy
mégis itt hagytál
a levegőn, szép lassan elrohadni.
Mégis szeretlek! – Te hibásan megkomponált összefüggés.
Beethoven süket fülei vagyok, leradírozott feszület,
a földre helyezett gyengeségeid
bennem a rózsaszín alkonyat.
Hold
Egy galamb hasában fénylik a hold.
Elviszi a súlyom hozzád,
mert úgy lehet bírni a látványt,
ha eltűnik a tekintet.
Látod, így könnyebb. Nem nyugszom,
szállok ágról ágra,
feszül, remeg, csillog bennem
a vérerek összevisszasága.
Ki vagyok én, ha kijársz belőlem este,
és elviszed belőlem, ami a legfontosabb.
Összeolvadás
Hegyeket emelsz hóból,
hogy azzal marasztalj
az együttmaradásra.
Hólapáttal órákig dolgozol,
mert szereted nézni,
ahogy formálható a fehérség,
síelés közben a hegy belseje és a tiszta ég horizontja
olvadnak össze hasonló kupacokká,
csak át kell ugrani őket, és máris ott vagy,
belevágtatsz a kék tiszta gyöngyszemébe
famagos, szép, új síléceiddel,
hogy frisset szagolj hosszú esők után,
gömbölyű jégtökökkel dugd tele a zsebed,
a felvonón majd éles áram visz fel újra hozzám,
kedvedre nézelődhetsz egész nap,
és ha elfáradtál, majd jóleső érzés lesz lecsatolni
magadról a hegyet.
A házfalon már nem zavar a naplemente
Ahogy magamon nem,
úgy rajtad még látom
a nyugtalanságot.
Megadtam magam,
a házfalon már nem zavar a naplemente.
Az örökkévalóságról úgy beszélek,
hogy pontosan tudom,
a madarak már nem raknak fészket az erkélyemen.
(Napkút Kiadó, 2021)