Hogy nekem jó legyen

Szemelvények Kertai Csenger verseskötetéből

Sosem hagysz békén

 

Tolnai Ottónak

Amikor átjössz hozzám,

lepucolom a szemedről

a nehéz zsalukat,

mit lát majd az Isten, ha benéz,

két búzatábla összefeküdte az ágyat

a reggeli szélben,

jaj, anyám, hova lett az Isten,

nem magoz ki senki,

elfutott hosszú, rózsaszín lábain,

és itt hagyott neked kövér búzamezőket.

 

A megváltásról

Hogy van megváltás,

talán a legnehezebb, amit le lehet írni.

Ebbe a mondatba almafák ragadtak,

néhány sör, az utcafront zöldjei

nem feledtetik, hogy

mégis itt hagytál

a levegőn, szép lassan elrohadni.

 

Mégis szeretlek! – Te hibásan megkomponált összefüggés.

Beethoven süket fülei vagyok, leradírozott feszület,

a földre helyezett gyengeségeid

bennem a rózsaszín alkonyat.

 

Hold

Egy galamb hasában fénylik a hold.

Elviszi a súlyom hozzád,

mert úgy lehet bírni a látványt,

ha eltűnik a tekintet.

 

Látod, így könnyebb. Nem nyugszom,

szállok ágról ágra,

feszül, remeg, csillog bennem

a vérerek összevisszasága.

 

Ki vagyok én, ha kijársz belőlem este,

és elviszed belőlem, ami a legfontosabb.

 

 

Összeolvadás

Hegyeket emelsz hóból,

hogy azzal marasztalj

az együttmaradásra.

 

Hólapáttal órákig dolgozol,

mert szereted nézni,

ahogy formálható a fehérség,

síelés közben a hegy belseje és a tiszta ég horizontja

olvadnak össze hasonló kupacokká,

csak át kell ugrani őket, és máris ott vagy,

belevágtatsz a kék tiszta gyöngyszemébe

famagos, szép, új síléceiddel,

hogy frisset szagolj hosszú esők után,

gömbölyű jégtökökkel dugd tele a zsebed,

a felvonón majd éles áram visz fel újra hozzám,

kedvedre nézelődhetsz egész nap,

és ha elfáradtál, majd jóleső érzés lesz lecsatolni

magadról a hegyet.

 

A házfalon már nem zavar a naplemente

Ahogy magamon nem,

úgy rajtad még látom

a nyugtalanságot.

 

Megadtam magam,

a házfalon már nem zavar a naplemente.

 

Az örökkévalóságról úgy beszélek,

hogy pontosan tudom,

a madarak már nem raknak fészket az erkélyemen.

 

(Napkút Kiadó, 2021)