Az egyik közösségi oldal folyamatosan azt kérdezi, mire gondolok éppen – s ha valóban megmondanám, nagy valószínűséggel azonnal egy hozzászólás-szökőárat zúdítanék a nyakamba, amivel az a fő baj, hogy nem a gondolataimmal vitatkoznának a tisztelt hozzászólók, hanem engem minősítgetnének igen gyakran nyomdafestéket nem tűrő módon.

Aztán meg a legbelső érzéseit nem szívesen teszi ki az utcára az ember. A bajokat, gondokat pláne nem. Nem teregetjük ki a szennyest. Persze van olyan, akit megnyugtat, ha kiírja gondját, baját, hogy aztán néhány ezren jobbulást kívánjanak neki, amit majd nem győz megköszönni, miközben már vigasztalja az ismerőseit: tulajdonképpen nem is olyan nagy a baj, igazából már túl van a nehezén, és vidáman golfozik valahol Polinéziában.

Más „posztoló” sejtelmes gondolatokat ír ki, melyekbe nem lehet belekötni, s ha rákérdezel, akkor ki is jelenti, hogy majd bolond lesz elmondani, mire gondolt, nem akar ő rosszat magának. Álmatlan éjszakákat! Hogyisne.

Aztán van a provokatőr. Ő aztán kemény legény, amíg le nem fikázzák a még keményebbek, olyankor visszahúzza a csápjait, s törli a posztját.

Szóval sokféle ember van, ám kevés, aki valami vicceset tesz ki. Pedig ránk férne a humor mostanság. Nálunk például családi legenda (már én is ezt az angolból meghonosított kifejezést használom, pedig eredetileg a szentek életéről szóló történeteket nevezték legendának, no comment), hogy az egyik nagybátyám 1944. március 19-én tartotta az esküvőjét, és mivel pont aznap vonultak be Magyarországra a németek, a pap különös izgalmi állapotában – vagy talán a miseborból ivott többet a kelleténél, ki tudja ezt már – azt találta mondani: „vigyázzatok egymásra gyerekeim, mert most ami jön, az nem lesz haje-huj!” Hej-huj helyett természetesen.

Mikor ezt emlegették, nagyokat nevettek, nyilván az olyan emberek nevetésével, akiknek már könnyű, mert sikerült túlélni a hajehujt. – Ez a humor néha hiányzik, különösen, mert mind gyakrabban érzem úgy, hogy nem lesz annyira vidám az ősz és a tél, de mint tudjuk, a halált is ki lehet kacagni.

Apropó, néha az is eszembe jut – ez mondjuk nem vidám –, hogy egy szép napon ki kell majd lépnem ebből a testből, amit jelenleg cipelek, és hogy ez a kilépés vajon miképpen fog történni? El tudok-e majd búcsúzni mindenkitől, akit szeretek, bocsánatot tudok-e kérni attól, akit megbántottam? Fájdalmas lesz-e vagy könnyű, gyors halál?

Milyen halált szeretnél?, kérdezték egyszer barátai Julius Caesart, még jóval az előtt a bizonyos március idusa előtt. A hadvezér kicsit gondolkozott, és így felelt: gyors halált. Bejött.

Na, ez is olyan téma, amiről nem illik beszélni. Ha ne adj’ Isten valaki halálos betegségéről fecsegne a közösségi hálón, vajon mi történne akkor? Biztatnák, hogy nem oda Buda, láttunk már csodákat, te is meggyógyulsz majd? Vagy némák maradnának a kommentelők?

A halál legfeljebb gyász formában jelenik meg az internet bűbájos falán. „Meghalt kilencvenöt éves nagymamám”, írta valaki. Nyilván, mindenkinek a saját rokonai elhunyta a legborzasztóbb, ám a nagymamák egy idő után elmennek, sőt a nagypapák úgyszintén. Ráadásul a „hálóban” az ember már nem ismer mindenkit. (A nagymamájukat még kevésbé.) Az ismerőseit sem ismeri. Lassan már a barátait sem. Hacsak nem követ el olyan, a virtuális korra nem jellemző rendellenességet, hogy időnként személyesen találkozik velük, és így ápolja a barátságot.

Ám az ilyesmi időigényes dolog. Mert hány baráttal lehet személyesen találkozni? Öttel? Tízzel? És neked hány barátod van a hálón? Ezer? Kétezer?

Igyekszem minél több oldalamat megmutatni, nyilatkozott egy influenszer kislány (nagylány?) nemrégiben a rádióban. Természetesen a felületre gondolt, a vizualitásra. A felületességre. Hiszen személyesen sem megy ez igazán. Szeretném magam megmutatni, írta Ady. Hogy látva lássanak. Elmondanám mindenkinek, írta Karinthy. Egyenként, külön. És mégsem sikerült. Mert a mély odabent mozdulatlan. A felszínt mindig birizgálja valami, de hogy mi van a mélyben…? És persze az ellenkezője is igaz egyszerre, antinómiaszerűen, úgy, hogy a mély is mindig változik. És akkor a felszín, az hogyan?

Most például arra gondolok, hogy valami tréfással kellene befejezni. Például azzal, hogy a nő bemegy a kalapboltba.

– Egy szép kalapot szeretnék.

– Milyen színűt? – érdeklődik az eladó.

– Nem is tudom…

– És milyen formát?

– Voltaképpen mindegy.

– És milyen anyagból?

– Hm… hm.

A segéd kihoz egy csomó kalapot. A nő turkál, de csak rázza a fejét, egyik sem tetszik neki.

Az eladó nem bírja tovább, és szinte könyörögve kérdi:

– Konkrétan mire tetszett gondolni?

A nő elmosolyodik, száját erotikusan enyhén nyitva felejti, és így válaszol:

– Konkrétan? A baszásra.

Hát valahogy így.

Gáspár Ferenc