Régóta akartam neked kerti levelet írni hitről, vallásról és Istenről. De mindig elhalasztgattam, mondván, annyi minden másról is lehet írni, ami érdekel, és tartottam magam ahhoz, hogy a hit nagyon is magánügy, megkockáztatom: intim valami, s hogy én erről miképpen gondolkozom, az csak rám és a világmindenségre tartozhat. De aztán eszembe jutott: ezek a kerti levelek végül is azért íródnak, hogy elmondjam neked gondolataimat a számomra igazán fontos dolgokról, és nem kell egyetértenünk, nem kell, hogy te is így gondold. És ez különösen az olyan témáknál lehet így, mint a hit, vallás és Isten.
Sétálok a tél mélyében, készülök lelkileg és testileg is a téli napfordulóra, amikor legrövidebb a nappal és leghosszabb az éjszaka. Írtam már neked az ünnepről, arról, hogy függenek össze a természeti megfigyelések, csillagászati események és vallásos ünnepek, hogyan telepedtek egymásra különféle korokon keresztül a legfontosabb ünnepek, de mindezek a megfigyelések csak arra jók, hogy meglásd: az emberiség ugyanazon a bolygón él születése óta, s alig változott valamit. Az ünnepek sokszor a vallás ünnepei, s a vallás azé a közösségé, amihez tartozunk, külsőségeiben, formáiban, liturgiájában, szokásaiban és babonáiban is. Vallások előbb voltak, mint nemzetek, s a vallások összetartó ereje birodalmakat formált. A nemzet eszménye éppen azért jött létre, hogy a vallástól – és egyháztól – el tudjanak szakadni a népek, de éppen olyan elvont fikció a nemzet, mint a vallás. Ettől függetlenül mindkettőhöz nagyon is szoros a kötődésünk, sőt, sokaknak több nemzethez, több valláshoz is. Engem például katolikusnak neveltek, de zsidó-keresztény családból jövök, így mindkét vallás hagyományai, története mélyen érint, ugyanakkor az életem fontos szakaszában elkezdtem buddhista meditációt – elsősorban zazent, majd vipassanát – gyakorolni, de ettől nem lettem sem kevésbé keresztény, sem kevésbé zsidó. Utóbbi ugye sokak számára problémás és érthetetlen, de meg vagyok győződve róla, hogy – és most nagyon szigorúan fogok fogalmazni –: nem élheti meg a kereszténység teljességét, aki elutasítja a zsidóságot, és az sem értheti, mit jelent zsidónak lenni, aki nem érti meg, hogy a kereszténység a zsidóságból fakad.
A vallást a modern korban gyakran okolják, amiért régen is, most is számos ember halálához vezetett, és sokakat megtévesztettek az ürügyén, de nehéz nem látnom, hogy a vallások milyen sok embernek adtak reményt, tartást és értelmet reménytelen pillanatokban. Éppen ezért én a vallásokat ugyanúgy nem utasítanám el, ahogyan a nemzeteket sem, még akkor is, ha az emberi alapálláshoz képest mindezek már valamiféle jellegzetességek, változások, Hamvas Béla szerint: torzulások az alapvető emberihez képest. Ha valaki magyarnak tartja magát és katolikusnak, teljes joggal megteheti, ki vitatná el? Mit jelent magyarnak lenni és katolikusnak? No, ez már egy komolyabb és hosszabb téma, amit mindig annak kell megválaszolnia, aki valamilyennek tartja magát. Tedd fel a kérdést, te milyen nemzethez-nemzetekhez tartozónak tartod magad? Milyen vallásúnak? És figyelmeztetlek, ha nem tartod magad egy nemzethez tartozónak sem, és nem tartod magad vallásosnak sem: valójában az is választás. Sőt. Identitás a soknemzetiség is, és identitás az ateizmus is. Egy igazán bölcs ember bele tudja magát helyezni egy vallásos és egy nem vallásos ember szerepébe is, és tud így is, úgy is gondolkodni és érvelni. Az biztos, hogy mind a nemzeti érzelem, mind a vallás egyaránt identitásformáló, a közösséghez tartozás érzését adja, amire mindannyiunknak nagy szüksége van. Az ember ugyanis közösségi lény, és a nemzet és vallás a közösség ígéretét hordozza. Hogy valóban teljesíti-e ezt az ígéretet, az már gondolkodás és hit kérdése.
A hit pedig az, amivel sokkal mélyebbre megyünk, mint a vallások.
A vallások eszközöket adnak-adhatnak arra, hogy megéljük a hitünket, adott esetben elmélyítsük azt – például imával, böjttel, meditációval, gyónással –, de hitet nem. Az embernek vagy van hite, vagy nincs. Néha az is lehet, hogy elveszíti a hitét, de éppen úgy lehet, hogy visszanyeri azt. Hinni persze nemcsak Istenben lehet, vagy egy metafizikai valóságban, az örökéletben, a nirvánában, a reinkarnációban, a Buddha-tudat megtapasztalásának lehetőségében, és sorolhatnám, hanem önmagunkban és másokban is. Azt tapasztaltam, hogy a magunkba és másokba vetett hit különös összefüggésben van az Istenbe vetett hittel, holott ennek nem feltétlenül kellene így lennie. S hogy milyen „istenképünk” van, vagyis milyen Istenben hiszünk vagy nem hiszünk: sokkal többet elárul rólunk, mint Istenről magáról. Amikor egy ateistával arról beszélgetek, hogy milyen Istenben nem hisz, mindig nagyon sokat megtudok róla, éppen így egy vallásos ember „istenelképzelése” is nagyon tanulságos lehet. De milyen a te istenképed? Te miben hiszel, és miben nem hiszel? Hiszel-e még bármiben egyáltalán? És ha már itt tartunk, szerinted lehet-e boldog az, aki semmiben sem hisz? Különleges tulajdonsága az embernek, hogy képes a hitre, s nem véletlenül mondják, hogy a „hit hegyeket mozgat meg”. Ráadásul a hitünkkel kapcsolódunk valamihez, ami több nálunk, amit nagyon nehéz máshogy megfogalmazni, mint hogy Isten. Ha van hitünk, akkor van lelkiismeretünk és van lelkiismert-furdalásunk is, igen, egy belső hang, ami beszél hozzánk, éppen úgy, mint Szókratészhez a daimónja. Valójában, ha úgymond: „nincs hitünk”, ez a hang akkor is ott van, csak elnyomjuk. Lehet persze ezt úgy magyarázni, hogy a „szocio-kulturális beidegződéseink idézik elő a lelkiismeretünk hangját”, de ez csak részben igaz. A halhatatlan lelkünk szólal meg bennünk, csak néha nagyon kellemetlen, nagyon is mást mond, mint amit cselekszünk, mondunk, például olyanokat, hogy „Ne ölj! Ne hazudj! Ne lopj!” és így tovább, és hogy: „Szeresd felebarátodat, mint saját magadat!”
Számomra a hit mélyen-mélyen magánügy – ugyanakkor a vallás, mivel folyamatosan formálja világunkat, akárcsak a nemzet –: már nem. Persze tartom magam ahhoz, hogy vallásról úriember nem vitatkozik, ezért elfogadom mindenki vallását, ahogyan nincs szándékomban senki nemzeti identitását sem kétségbe vonni. Semmi mást nem várok el cserébe, mint hogy az enyémet is tartsák tiszteletben és fogadják el. Szerintem ilyen egyszerű a normalitás. Vallás és hit tehát nem ugyanaz, még ha szorosan össze is kapcsolódnak. Isten és az isteni megtapasztalása pedig csak a hit által érhető el, ami nagyon is szoros összefüggésben van a lelkiismerettel, ami meg megint csak azzal, hogy milyen emberek vagyunk, hogyan élünk, miképpen cselekszünk.
Ha rám hallgatsz, nem azzal foglalkozol, hogy másoknak milyen a vallásuk, van-e vagy nincs hitük, milyen az istenképük, hanem inkább hallgatsz a lelkiismeretedre, megtalálod magadban a hitet és megtapasztalod Istent. Az életünk véges, csak Isten végtelen és örök, de mindezt sokkal jobban megírtam az Istenes versemben.

Weiner Sennyey Tibor