Kovács katáng Ferenc írása Bayer Zsolt Rezeda Kázmér újabb utazásai című könyvéről

Rezeda Kázmér újabb (gasztro) utazásairól hírel az újság. Meghívó is érkezik. Emiatt újfent törni kezdem a fejem. Korábban is törtem, hová lehetett Nagyi cirkás fedelű receptkönyve. Kipróbált fogásokkal, anyáról lányaira szálló finomságokkal. Ha jól tudom. Mert nem láttam vagy ötven éve. Hiányzik. Illatok. Ízek. Ugye mindenki érti, aki ott sündörgött a jószagú, meleg konyhában nagyija mozdulatait lesve? Vakarékért, kóstolóért kuncsorogva.
Aki a könyv hangulatát kezdésképp ízlelni, öblíteni szeretné, ne menjen messzibbre a 37. oldalnál! Idézetünk azért hosszabbacska, mert egy reggelinek is meg kell adni – Mongóliában is, ott a legfőképpen – a módját: „S akkor nyolc-tíz olyan öklömnyi, szép fekete kő került elő a tűzből s költözött bele a tejeskannába. S került közéjük szép sorban minden: kecskedarabok, hagyma, krumpli, talán só, valami zsiradék, meg valami lé, az éppen víz is lehetett. […] De mit lehet csinálni másfél órán keresztül, míg készül a könnyű, diétás kecskereggeli? […] Hát vodkát lehet inni, kérem szépen, meg kumiszt. Aki pedig nem szereti vagy nem bírja az ilyesféle reggeli elfoglaltságokat, hát az semmiképpen ne menjen Mongóliába.”
Hősünk Rezeda Kázmér, de tegyük hozzá, egyúttal szerzőnk is – ugyan mi mást tehetnének, hisz egyek ők ketten – előszeretettel járják a világot, de becsületükre legyen mondva, kicsinyke hazánkat is. Megéheznek. Ebédezni kell. Az utazónak, de írástudónak/művelőnek is. Olykor üres a hűtő. Magányos, Balaton szemlélő írónak mi ízlene ilyenkor? Drága Nagyija vagy Édesanyaja mit tenne a helyében? Összecsapna valamit a semmiből. „Rezeda Kázmér szerette a sóskát, nagyon, és a sóska s annak szeretete fölöttébb magányos műfaj. Főleg úgy, ahogy Rezeda Kázmér szerette. Rezeda Kázmér úgy szerette, ahogy az édesanyja készítette. Az pedig cukor nélkül volt. […] Kevés olajon dinsztelte a sóskát Rezeda Kázmér – vagyis hát, az édesanyja. Majd kevés vizet tett alája, s puhára főzte. Végül tejfellel behabarta. A csomósodás elkerülése végett a kevés lisztet kevés vízben keverte ki, úgy öntötte hozzá, aztán sok tejfel, egyet rottyan, és kész. Só még. Kevés. Ez a jó sóska, a finom sóska, a magánysóska. Legjobb mellé a hagymás törtkrumpli. Meg a tükörtojás. Rezeda Kázmér hozzáfogott, elkészítette, kiült a teraszra, és nézte a vénasszonyok nyarát.” (114. oldal)
Üres gyomorral lehet-e álmodozni? Egzotikus vidékeken kalandozni? Keresztül-kasul beutazni a világot? „Rezeda Kázmér megilletődötten állt az erdő közepén, egy fa tövében. A fa törzse vastagon be volt nőve mohával. Egyenletesen, mindenhol, körbe-körbe. […] – ez a gyerekkori álmod is beteljesedett. Itt állsz a Déli-sarkon, hiszen látod, elindulhatsz bármerre, észak felé fogsz indulni… […] lám, a Pilisben van minden, nyilván Attila sírja is, és itt kell legyen Noé bárkája is, csak az örmények rosszul tudják, és akkor, mint kiderült, itt van a Déli-sark meg a szívcsakra. Most már csak azt kellene tudni, gombák vannak-e…” (141. oldal)
Vacsora előtt pedig látogassunk el a Scruton Belvárosba, ahol végre a szerzőt s a főhőst „egy bőrben” tisztelhetjük, s ott elég hamar korgó gyomrunk nem éppen elegáns hangjával fejezhetjük ki elismerésünket a gasztro-vándor író főző- és mesélő tudománya előtt.
S mit tehet az ember hazafelé ballagva a késő őszi (z)avaros időben, éhesen, szomjasan? Azon töpreng, hogy hol lehet a Nagyi sütis receptkönyve, amit a Déditől örökölt (furcsa, hogy csak Nagyi kézírását láttam benne, s a Dédi kezében soha nem láttam irónt, diktált, ha valami kellett a piacról vagy a rőföstől). Finomságok sokaságát rejtette: Mágnás pite, Kati tészta (ifjabbak kedvéért Öt- vagy Hatlapos), Hókifli, húsvéti Diótorta, Aranygaluska, Szilvalekváros batyu. Szőrén-szálán eltűnt a mindenes füzet, tudják, az olyan kemény kötésű, ma már nem szabványos méretű, fedelén nyomdai úton felvitt vignettával (ilyet ragasztgattunk még gimiben is a kék borítóval kötelezően befedett füzeteinkre, iskolakönyveinkre). Belül franciakockás, margóval ellátott oldalak. Hátulról lapozva Nagyi fontosnak tartott címei. Elölről pedig receptek. Szűkszavúan, tárgyiasan: alapanyagok, súlyok, darabszámok. Megjegyzések, utasítások sehol. Szó nem esett ajánlott hőfokról, sütésidőről. Amint Rezeda Zsolt is említette a könyvbemutatón: hiába kérte drága nagyiját a pontos receptleírásra, csak olyanokat hallott tőle, hogy csipetnyi só; annyi víz, amennyit a liszt felvesz; kellő arányban, úgy gondolom formán…
Ha elveszett, hát elveszett a Dédi/Nagyi-féle mindentudó. Kérdezni már nem lehet. De mire való az emlékezet? Hát ez az! Hány tojással is készítette a császármorzsát… Demencia? Bayer Kázmér egy jó tesztet javall a diagnosztizálásra: „Feladat: kimegyünk a kertbe egy csomag kaporért (petrezselyem vagy bármi). Nem üres kézzel, visszük a kis vödröt a komposztra szánt krumplihéjjal és a kutyának a levágott nyesedéket. Visszafelé kivesszük az újságot a postaládából. Persze közben felállítjuk a szél borogatta virágokat, elborzadunk az újabb vakondtúrásokon, váltunk pár szót a szomszédasszonnyal, felöntjük a madarak itatóját, összeszedjük a fa alól a lehullott barackot, és behúzzuk a kukát. Ha bejövünk úgy, hogy egyik kezünkben a csokor kapor, másikban a kis vödör pár szem barackkal, hónunk alatt az újság, a teszt tökéletes: 10 pont. Ha valamelyik tárgy hiányzik, vagy a vödörben maradt a krumplihéj: -2 pont. Ha a konyhából füst száll ki, mert leégett a zöldbab, amibe a kaprot szántuk: -2 pont. Ha a kutya értetlenül áll a tányérjában levő krumplihéj felett: -2 pont. […] Ha tíz perc elteltével még az udvaron állunk, és gondolkozunk, hogy miért jöttünk: -5 pont. Ha nem azon gondolkozunk, hogy minek jöttünk, hanem hogy hol vagyunk: -8 pont. Ha nem gondolkozunk semmin, és valaki majd visszakísér a házba: -10 pont – de ez már nem a mi gondunk, hanem a gyermekeinké.”
S végül annyit: a könyvbemutatón az égvilágon mindenről esett szó, csak a politikáról nem. Nos, a könyvben sem. Legalábbis nem úgy Bayer show-san, Sajtóklubosan, zsurnalistásan. Zsolt tud úgy krumplit hámozni, piszmogás nélkül hagymát pucolni, hogy a könnyek mögül átlássunk a szitán: azért bújik Rezeda álruhába, azért ír vagy menekül a konyhájába összecsapni egy 5-6 órán át gyöngyöztetett húslevest, mert tele a hócipője ezzel az eszement világgal… Példának okáért, egy ínycsiklandozó disznótor kapcsán ilyet bírt vizionálni: „Rezeda Kázmér […] lehunyta szemét, és egy kicsike, már-már liliputi embert látott, aki egy kicsike tűvel a kezében közelít a gyufaskatulyányi ól felé. Amiben a jószág – megérezvén a halált – el sem ciripeli magát. De kiveszik a dobozból végül, tűvel leszúrják, aprócska rénfára akasztják, orjára bontják, s estére szépen sorakoznak a konyhában a tücsökkolbászok, s aprócska vájdlingban gőzöl a friss tücsöktöpörtyű.” (175. oldal)
A Rezeda újabb… nemcsak történetekre, csábos étkekre vágyó ínyenceknek szól, hanem azoknak is, akik konyhát legfeljebb prospektusban láttak, akik egy rántottát sem tudnának összecsapni, de tudják, hogy mi fán termett a „szájszagú, virsliujjú kommunizmus”. No meg azoknak is, akik csak most kezdik felfedezni a világot, s Isten bizony-ra, így görbüljek meg-re kikérdezik a szüleiket. Addig, amíg nem késő!

(Hitel Kiadó, 2024)