Legnagyobb írói sikeremet egy félreértésnek köszönhettem. A félreértések amúgy mindig roppant viccesek, például mikor jó húsz évvel ezelőtt a Fókusz Könyváruházban felvágtam, hogy nekünk már saját weboldalunk van, és meg is akartuk nézni az ottani főnökökkel, de az oldal valamiért nem működött.
Felhívtam Rolandot, mert ő tartotta karban az oldalt. Csakhogy véletlenül egy másik Roland számát nyomtam be a mobilon. Ez a másik Roland író volt, és jóval fiatalabb nálam.
– Szia Roland. Nem működik a weboldalunk – vágtam az események közepébe, mint ahogy az egy komoly epikus szerzőhöz illik.
– Nagyon sajnálom – mondta ő az ifjakra jellemző udvariassággal.
– Mit lehet csinálni? – firtattam.
– Fogalmam sincs – felelte ő még mindig roppant megértően.
– De hát jó lenne, ha működne – erősködtem tovább.
– Tényleg jó lenne – így ő.
Nem tudom meddig beszéltünk el egymás mellett, míg ki nem derült, hogy ő egy másik Roland. Nem az, akit én keresek.
Hasonlóan tréfás eset volt, amikor nagyobbik lányom férje, aki testnevelő tanár, és rendkívül sportos egyéniség, jégkorongozás közben elesett, és eltörte a karját.
– Képzeld, a vejem eltörte a karját jéghokizás közben – újságoltam az ismerős zöldségesnek, akivel jókat szoktunk dumálni vásárlás közben.
Pisti, mert így hívták a boltost, elkerekedett szemmel nézett rám. Ajándékba adott néhány szem őszibarackot. Átkísért az úttesten. Sajnált. Milyen sorsom lehet nekem, ha a nejem jégkorongozik?! Vajon otthon tartja az ütőjét?!
Viszont életem talán legnagyobb írói sikerét is egy félreértésnek köszönhettem. Éppen egy esztendeje, hogy szegény anyósom meghalt. Betöltötte a kilencvennyolcat, szép, hosszú életet élt. Öccse, a Bátyus, aki három évvel volt fiatalabb nála, pár héttel később követte őt a másvilágra. Sopronban lakott, ikerlányai Bécsben. A nekrológokat pedig hagyományosan én szoktam írni.
Anyósom temetése előtt, Farkasréten meg is kérdezte az egyik iker, hogy mondok-e majd búcsúbeszédet.
– Hát persze, már meg is írtam – feleltem meglepetten, mert hisz mindjárt kezdődött a ceremónia, nem értettem a kérdést.
Egy hónappal később utazunk Sopronba, Bátyus búcsúztatására.
– Kész-e a beszéd? – kérdi feleségem kedves kuzinja.
– Milyen beszéd? – nézek rá ütődött képpel.
– Megígérted! – mordul ő.
Akkor esik le a tantusz. Hogy ő, ott, Farkasréten a saját édesapja temetésére gondolt. Én meg nem arra.
– Oké – húzom ki magam. – Nem probléma. Beszélek.
Naná, hogy probléma. Fogalmam sincs, mit fogok mondani, gondolom, de magamra erőltetett magabiztos arccal ülök le a templomi padba. Előkelően kihúzom magam, VIP személy vagyok, vagy mi a szösz! És nehogy már azt higgyék, hogy kifog rajtam a feladat. Közben pedig semmi értelmes nem jut az eszembe. Az agyam tompa, úgy érzem, valami bűzlő kása lehet benne, mintha még a szagát is érezném.
Szerencsémre a pap énelőttem beszél. Hogy Bátyus, aki nyugdíjas éveit megelőzően háziorvosként praktizált (akkoriban még körzetinek mondtuk) mennyire megértő volt a betegeivel. Empatikus. Én meg tudtam, hogy Bátyus szeretett olvasni… Ezt a mázlit.
Nem szaporítom a szót. Az olvasásról oly helyre beszédet rittyentettem, hogy még. Beleszőttem a kínai hivatalnokokat, akiknek több mint ezer éven keresztül a „felvételi vizsgájukon” verset kellett írniuk, mert a császárok úgy tartották, hogy csak az lehet megértő és érző lélek az állampolgárok peres ügyeiben intézkedve, aki jártas a költészet világában. Beszéltem az olvasás gyönyörűségéről, Bátyus otthoni könyvtáráról, aztán egy másik doktor bácsiról, akit fiatalon ismertem, és valaha együtt sakkozott József Attilával a Japánban. Hogy az a másik doktor bácsi azt mondta, hogy szakirodalomból a legfrissebbet kell az orvosoknak elolvasni, de szépirodalomból a klasszikusokat, mert azokban még volt érzelem! Neki is nagy könyvtára volt, ő is szerette a betegeit, azok is őt.
Beszéltem, ömlött belőlem a szó, dicsértem az olvasást, a könyveket és az olvasó, emberszerető orvosokat. A publikum megkönnyezett.
Utána az agapén ettünk, ittunk, ahogyan kell.
– Fantasztikus beszéd volt – dicsért meg feleségem unokatesója. – A barátnőim teljesen odavoltak, hogy még csak meg sem akadtál beszéd közben. De én mondtam nekik, hogy nem véletlen, mert híres író vagy Pesten.
Szóval így. Még felmarkoltam egy üveg bort – burgenlandi siller –, és elhíresültségem hazaautózott.
– Kár, hogy nincs több temetés az idén – jegyeztem meg már az M1-en száguldva.
– Még a fejedbe szállna a lábszag – felelte maliciózusan az oldalbordám. – Azért ügyesen kivágtad magad – tette hozzá, és ezt a dicséretet még sokáig magammal vittem.

Gáspár Ferenc