Szemelvények Kiss Anna verseskötetéből

Halott a vad, keleti szél

gyolcsban, bizalmas
kígyóval civódni,
idáig nyújtózik a sztyeppe,
sötétül virággá a vér,
üt ránk karddal, regével,
hol időmélyi elsők
(Subalyuk, Baradla)
lépteit is e vad szél
hordja tovább süket,
magába-omló terekig
mi bolondok
aranyán most vész el,

boldog, ki fel se fogja,
nem érti, hogy kerül
felhő a kávéjába –

csak ivadéka bánja.

A szegfűs kert Gyulán

félálom-világa, hol
alig-évesen (ki
magáról még nem tud),
van – s ez a van
teljes, mint buborék,
hold, szivárvány.

Először látott dolgok,
az éden alkonyi szellője
minden kert.
Hol lepke haldokol,
lázas a rigótojás.
Meggyfa sátra alól
fénylő poharak,
laza nyakkendők tűi,
délutánok, kendőcske
fehéren, félálomban.
Meglátott árnyékomtól félek.

Könyöklőiről a
kert még végtelen, hóban a
cinkenyom, nyáron
egymást éri a szegfű,

fésű-ügyek,

cipőfűző-ügyek,

békebeli vesződség,
meggyfa sátra alól
a poharak – behívók –
széken a felbontott levél,
váratlan, mint a szívlövés,
néném se holt se eleven
sötét fátyla alatt.

Isten kertjébe, Zsadányba

kalász, hó suhog a
viharvert kocsi
ernyőjére (még nem
krumplit, tököt
tolunk benne két
bombázás közt), fény,
akácfa-illatokkal,

kendőcske, fehéren,
vasárnap,
boldogasszony-levél
zsoltárosan.

Rongybabák kora, Debrecen

Irreális idő a háborúké,
kertjeinkben mákkal,
liliommal együtt
bombatölcsérek nyílnak,
rongybabám már a
lépcsőnél elvész,

a rongybabák
nem sírnak, érzik, hogy
a nyár boldogtalan
feldúlt kertjeivel,
maradék ablakaival,
hogy boldogtalan erdeje,
csalánosa, eprese, a
volt józsai birtok!,
miből sötét lelkét
dédapám ragyogtatta
Ricóné boránál.

A rongybabák
figyelnek, érzik kiütköző
vadságát bennem,
kóborolásaimban a
természetét – míg kecske,
tyúk, dara, elásott
ezüstért, húzzuk a fát
derékig hóban,
gyanús alakok, katonák
tűnnek el ajtainktól,
hideglelést
hagyva maguk után.

Debrecen Nagyerdeje
túléli boldogtalan időit,
gyöngyvirág-mezői
némítják el csengős
sarkamat, és hallom:
„Hol vagy megint?”
Elvesztem benne,
hányszor, meglettem
benne, hányszor, vajdák,
tarka szoknyás
övéik táborában, ha
jutott kanál,
tojást lopni tanultam.

Még sötétlik túl,

Százados utcája
lépcsői, lugasa visszajáró
álmok helye, Nagyerdeje,
mindenki él,
erdő-illatú tejével eltelve,
kecske-anyám
útjára térek, mítoszi
sötétbe, s eltűnünk a világ
szörnyű szeme elől.

Felhők, nyitott kalitkák

Voltunk,
mint felhők a falon át,

esős nyár egymást
ölelő ikrei
hittünk a hulló
almáknak a dombon,
hogy a
szerelmek múlnak,

s meghaltunk inkább.

(Kortárs, 2020)