Haklik Norbert írása Ognjen Spahić Boldogság tengere című novelláskötetéről

Nem mindig könnyű a novellisták sorsa. A montenegrói Ognjen Spahić például elsősorban novellaszerzőnek tekinti magát, mégis a Hansen gyermekei című – Csordás Gábor fordításában magyarul is olvasható – regényének megjelenése kellett ahhoz, hogy a korábban már két rövidpróza-kötetet jegyző szerző megkapja az őt megillető elismerést. Persze a novellistasors mostoha voltát illetően komoly kétségeket támaszt, hogy ez az elismerés Spahić esetében rögvest a Meša Selimović-díj volt, amelyet korábban déli szomszédaink prózairodalmának olyan, ma már klasszikusként számon tartott kiválóságai kaptak meg, mint például Dubravka Ugrešić, Dragan Velikić, vagy éppen a Kazár szótárt jegyző Milorad Pavić. És akár irigylésre méltónak is tekinthetnénk e montenegrói novellista sorsát, ha arra gondolunk: a Selimović-díjat követően Spahić következő munkájával már ez Európai Unió Irodalmi Díját is besöpörte, ráadásul ezt a sikert éppen egy novelláskönyvvel érte el: a Boldogság tengere című kötettel, amely Szabó Palócz Attila fordításában már a délszláv nyelv(ek)et nem ismerő magyar olvasóközönség számára is hozzáférhető.

A Boldogság tengere remekül szemlélteti, miért is indokolt a Spahićnak adományozott díjözön – és talán azt is, mért tellett három kötetbe, amíg sikerült áttörnie a szerzőnek a nagyközönség ingerküszöbét.

Bár Ognjen Spahić rendre a magyar gyökerekkel is bíró Danilo Kišt és más ex-jugoszláv szerzőket említ mesterei között, a hagyaték, amelyből prózairodalma építkezik, messze túlmutat a délszláv tradíció határain – ráadásul teljes természetességgel beszél olyan prózadialektusokat is, amelyeknek legutóbb a nyolcvanas években jutott hely a mainstreamhez közeli irányzatok térképének legszélén. Ugyanis Spahić a Kišhez köthető prózahagyomány és a Svetislav Basara-féle, esszéparódia-szerű posztmodern beszédmód mellett a francia nouveau roman eszköztárából is merít. Nem fetétlenül mond történetet, inkább helyzeteket komponál, és általuk érzékelteti az események mögött rejtőző történetet. Ognjen Spahić prózájába még az is belefér, hogy egy kettős gyilkosság történetét olyan lassú tempójú, szemlélődő mondatokkal beszéltesse el a tettes szemszögéből, mint amilyenekkel például a következő szövegrész dolgozik: „A víztől távolabb ültem le, és kényelmesen elhelyezkedtem egy felfordított halászcsónakon. A hajó alján ez állt: Stella. Néhány kilométernyire innen már feltűntek az első reggel istálók apró árnyai. Az egész család az éjjel partra vetett kagylókat gyűjti. A megfeneklett kagylók emlékké nemesednek majd. Megörültem, amikor a belső zsebemben kitapogattam a cigarettát. A lángot kezemmel takartam el, majd jólesőn beleszívtam. A keleti ég vöröses alja megfestette a dohányfüstöt, a cipőm pedig alapos tisztításra szorult.” (Doktor Maksim Džankić heliocentrikus történetei) A fények és a környezeti zajok leírása ebben az írásban jóval nagyobb súllyal szerepel, mint például az emberölés motivációinak felgöngyölítése – és éppen emiatt érik tovább a történet az olvasóban azután is, hogy a végére ért a szövegnek. Akárha önnön prózájának ismérveit foglalná össze Spahić, amikor a Téli hajsza című novellában, amelyben egy özvegyember indul autóútra a fiával egy ismeretlen cél felé, felesége halálának ötödik évfordulóján, így ír: „…csak napokkal később fedte fel az apróbb részleteket, amelyek az ő tudatában ennek a reggelnek a gonosz mozaikdarabkáit alkották.”

Asszociációkkal, sejtetéssel, visszafogott nyelven, aprólékos figyelemmel ábrázolt jelenetekből építkező próza ez, és a szerző a bizarr és a morbid birodalmába is gyakran indít felfedezőutat ezzel az eszköztárral felszerelkezve. A Cut, copy, paste című darabban az öngyilkosság műalkotásként jelenik meg, amikor egy férj sajátos módon pótolja volt feleségének festményeit az üresen hagyott rámákban, a Patkányosítás pedig az ember és patkány kapcsolatának képzeletbeli kultúrtörténetét tekinti át, egyúttal pedig annak a története is, hogy a narrátor miért nem írta meg a novelláéval azonos munkacímű regényét.

Ognjen Spahić prózájának visszatérő témái a múltbéli traumák is. A Családtörténet egy Walther P38-as pisztoly történetén keresztül követi végig egy család különböző generációinak tragédiáit, az Ez az egész című novellában pedig egy régen volt temetés terhes emlékét idézi fel egy apa, aki saját fiát kívánja megkímélni a hasonló élményektől – hogy végül csak még tovább súlyosbítsa traumáját a felismerés: ugyanarra a helyzetre eltérő válaszok is létezhetnek.

A mikrorealista ábrázolás, valamint a traumatikus élményekre és az abszurdra fókuszáló tematika mellett a játékosságként álcázott kritikai látásmód sem hiányzik a Spahić-novellákból. A kötet egyik legemlékezetesebb darabja, A légy a nyugati világ naiv idealizmusát figurázza ki, például így: „Halomnyi bárgyú mondat dőlt ki valami elragadtatott egyetemi előadóból, aki szenvedélyesen ugrált a szószéken és azt javasolta a Balkán népeinek, hogy minél több humanista világnézetű könyvet olvassanak. Leegyszerűsítve: ha valamelyik balkáni idióta, aki még mindig géppisztolyt őriz az ágya alatt, figyelmesen elolvassa Hessét, akkor géppisztolyát ott eszi meg a rozsda az ágy alatt, mert a balkáni idióta az olvasás után megérti, hogy más emberek, ismerősök és szomszédok meggyilkolása értelmetlen. Kiváló ötlet! Amelyet a gyakorlatban is alkalmazni kellene. Azaz az úgynevezett ellenséges területeket le kellene bombázni Hermann Hesse összegyűjtött műveivel! Azonban Palesztina, Csecsenföld, Afganisztán és Irak szerencsétlen népei csempészik a technológiát. Titkos föld alatti nyomdák létesülnek, az öngyilkos bombamerénylők testüket figyelmesen válogatott címekkel borítják be. Amikor az öngyilkos csecsen robbantó átverekszi magát például egy orosz laktanyáig, felkiált, hogy Éljenek a könyvek! És lenyel egy ciánkapszulát. A katonák ezt követően szétkapkodják a teljes kiadást és már másnap meggyőződéses pacifistaként ébrednek, akik Isten természetéről és az élet értelméről elmélkednek.”

Ognjen Spahićé tehát sokrétegű próza, amely egyéni hangú, visszafogott vonalvezetésével is roppant erős kompozíciókat produkál. Újabb példája annak, miért érdemes a kliséktől elrugaszkodni kész, irodalomra éhes olvasónak vigyázó szemét Belgrádra és Podgoricára vetnie, és hogy a kortárs délszláv próza ma is kész messze a volt Jugoszlávia határain túl is hódítani.

(Napkút Kiadó, 2017; fordította: Szabó-Palócz Attila)