Igen, már vége lesz. A lét e kóros álma
E lázas agyvelőt el fogja hagyni majd;
E földrül, hol nem ért csak egyre, egyre jajt,
Megváltja lelkemet az elmúlásnak szárnya.

Pacsirta, énekét majd éppoly vígan zengi,
Éppígy mosolyg a táj, így mormol majd az ér,
S az aranyos kalászt így rengeti a szél,
Midőn Henrik felől már nem fog szólni senki.

Barátim mosolya engem sóhajtni készt;
Ők egészségesek, nevethetik a vészt;
Hű nő és víg gyerek fog csókot adni nékik,

Ha engem már a sír rothasztó mélye rejt…
Nagy Isten! te adád e keserű kehelyt,
Meghajtom hát fejem és kiiszom fenékig!

(Radó Antal fordítása)