Henrich Heine: Énekek éneke

A női test egy költemény,
maga az Isten irta
a természet könyvébe, hogy
megszállta égi szikra.

Igen kegyes volt az a perc,
ihlet repült az Úrba;
a háborgó, makacs rögöt
müvészin összegyúrta.

Valóban a lágy női test
itt a legszebbik ének.
A tagjai szép versszakok,
kivált, ha hab-fehérek.

Mily isteni egy gondolat
a nyak, min révedezve
kacérkodik egy drága fej, –
a fürtös alapeszme.

A mellek rózsabimbaja
csiszolt, mint az epigramm;
és bájos a ceruza, mely
a kettő közt elillan.

A plasztikus mesterre vall
hogy a csípőcske formás.
S lejebb valóba meglepő
az eltakart betoldás.

Nem elvont eszme-költemény!
Van hús és borda rajta;
kezével int; csókol, nevet
szép, síma, rímes ajka.

Ez az igaz költészet, ez!
Báj ékiti a testét!
És homlokán fennen ragyog
szépség s tökéletesség.

Uram, a porba roskadok,
nincs szebb a te dalodnál!
Az ég költője vagy te s én
s a többi léha kontár.

Dalodba mélyedek, Uram,
kiváncsi szenvedéllyel;
tanulmányozva kutatok,
fürkészek nappal-éjjel.

Ráforditom éjem, napom
és a nehéz dolog foly;
s a lábam egyre vékonyul –
a szörnyü buzgalomtól.

(Kosztolányi Dezső fordítása)