Én ragyogásom fátyollal fedem
s mint fehér gyertya csendes lángja, sáppadt
derűvel mosolygok az életen.

Vad karneválja tőlem harsonázhat,
a csend setét vizében fürdetem
fáradt fejem, a zajokkal ziláltat.

Nem tűnődöm az elmúlt éveken,
nem nézek ki a messzi éjszakába,
nem zeng a végtelenbe énekem.

Éltem hagy égjen mélyűlten magába
s önfényétől, a bústól részegűljön
a szomorú unalom mámorába.

Semmi álomnak ellen ne szegűljön,
hallgassa, ha az emberek beszélnek,
közöttük hallgatag mosollyal üljön.

Ha érzi, hogy bent feljajong az ének
s a vágyak szárnya szabadúlni verdes,
lágy vonalát a lányok szép kezének

sokáig nézze és ha néha int egy
közülük, csak szivével súgja: kedves! –
de szóljon így az álarc szeme: mindegy.