Egy időben rendszeresen látogattam a megyei kórház legfelső, hatodik emeleti szemészetét. No, nem azért, mert baj lenne a látásommal. A kis, kétszemélyes, szűk liftben utazva vártam a megérkezéssel együtt járó szabadulást. A narancssárga liftajtóval szemben tágra nyitott ablak várt mindig. Kiülve az ablakpárkányba, felhúzott térdekkel, vagy kilógatott lábaimmal mérhetetlen volt az ég kékje. A tujafák tetején szétrebbentek olykor a madarak, de ezeket csak ritkán észleltem. A felhők vonulását figyeltem inkább, ahogyan összeérnek, szétmennek, bekúsznak a nap kontya alá.

Egy ősrégi discmanen hallgattam a kedvencemet: Smetana Moldváját, amiről mindig elképzelem, hogy ez fog majd szólni a búcsúztatásomon egyszer. Évekkel ezelőtt írtam egy novellát: Esti Kornélia csodálatos utazásáról a Moldvával és a kavicsokkal. Mi,-láá,ti,-dóóré-mii-mi-mi fáá-fáá-mii miré-réré-dóórédóó-dó tii,-ti,ti,láá, – hangzik a mű vezérdallama. A patakzúgások közben teljesen átadtam magam a pihentető nyugalomnak: szívereimnek álomittas verőereiben is kellemesen lassan csordogált a vér, ahogyan a pianó-szellő ringatta hangok mezzofortévá terebélyesedtek idefent, a hatodik emeleti ablakpárkányban. Másokban, akik láttak, inkább megfagyott a vér. Volt egy idős bácsika, aki a huzattól óvott volna: kislyány, nem kap ott huzatot? – aggodalmaskodott. Míg egy másik úriember, majd egy nővér a leszédüléstől féltett. A nővér le is szállíttatott, és kérdőre vont. Biztosítottam afelől, hogy semmiféle szuicid szándék nincs bennem, csak egyszerűen vonz a mélység és magasság. Mindenkinek vannak mélységei és magasságai. Neki is, erről sikerült meggyőznöm.

Nyaranta mindennap fellátogattam a hatodik emeletemre, ami csak az enyém volt. Kezdtem élvezni, hogy ez az én terrénumom, csak az enyém, innen ellátni egészen a mennyországig. Nagyim égi mézeslepényének illatát is csak innen érezni, ahogyan a dióforgácsok a tetején megpirulnak, annak külön illata van. Azt is látom innen, nagyapám hogyan itatja meg az égi itatónál a lovait, majd megkér, adogassam a patkószögeket neki. Még beszélgetni is lehet itt velük. A zongoratanárnőmmel például arról, hogy annál a Mendelssohn-darabnál, amit legutoljára tanított nekem, én miért nem ott érzem a pedál használatát, ahol ő. Chopin cisz-moll keringőjének keresztjeire pedig miként érdemes felfeszülnünk. Vagy a doktori témavezetőmmel arról, hogyan, miként láthatta és láttatja Sánta Ferenc a „hétkrajcáros” novelláiban a mélyszegénység léttapasztalatát. Vagy a Költőtárssal arról a kérdésről, hogy már elment-e vajon a Mesijás.

A nap bújócskába kezd velem: a tujafák mögé bújik. A discmanemben kezd lemerülni az elem. A révbe ért, elcsendesedő hangok egyre magasabb regiszterekben csendülnek fel, miközben Esti Kornéliám egy dal slágerére alszik el: „Most múlik pontosan, / Engedem, hadd menjen…”

Dióforgácsok és patkószögek hullnak a tenyerembe. Rákulcsolom az ujjaimat, és azzal leugrok az ablakpárkányról. A liftajtóba lépve, majd leérkezve, azon gondolkodom: mennyire közel is van ott fönn hozzám a boldogság. Mert ami helyet betöltünk, az itt van, a hatodik emeleten. Ez itt a hatodik mennyország.

Lajtos Nóra