A környezeti bölcsészet (environmental humanities) tudományterületeken átnyúló értelmezési keretén belül Steve Mentz az elsők között körvonalazta a kékbölcsészet (blue humanities) trendjét, amely az óceánok és a tengerek irodalmi szerepére koncentrálva kimozdítja a napnyugati gondolkodást a (szó szerint vett) földhöz ragadtságából, árnyalva a víz differenciálatlan hömpölygéséről, annak feltételezett homogenitásáról alkotott képet. Mentz ezzel az ökokritikai gondolkodást uraló „zöld színű” fogalmak és metaforák egyeduralmát is megkérdőjelezte: a stabilitást és a lehatárolhatóságot nála felváltja a kék dinamizmus és folyékonyság, ráirányítva a figyelmet arra, hogy a folyók és a tengerek bár képesek kijelölni egy területet, ők maguk nem szoríthatók határok közé, de nem is sematizálhatók egyértelműen határtalanokként. Serpil Oppermann, az irányzat Mentz melletti másik úttörő teoretikusa, ehhez hozzáveszi, hogy a víz egyszerre anyagi, kulturális és narratív valóság: a vizekhez fűződő történeteink nem leválaszthatók a hidroszféra sérülékeny, az emberi és nem emberi életet egyaránt érintő folyamatairól. A kékbölcsészet tehát nem egyetlen módszer neve, hanem annak a kritikai elmozdulásnak a gyűjtőfogalma, amely a vizet nem háttérnek, szimbólumnak vagy az átvitelnek, az események lefolyásának puszta tereként értelmezi. 

A kékbölcsészet egyik fő tétele, hogy a tengert nem lehetséges egyértelműen metaforizálni, vagyis reprezentációjában annak azon anyagi aspektusaira is rá kell kérdezni, amelyek a közvetlenül rendelkezésre álló képzetek alapját jelentik. Például, hogy a szétfolyó, mindent elérő jellege biztosítja látszólagos nyomtalanságát (ha az eróziót vesszük példaként, akkor a víz nyoma éppen a szárazföld hiányában jelölhető ki) és rendszereken kívüliségét (a térképeken ritkán találkozunk olyan településnevekkel, amelyek a tengerekre lennének írva). Ebből vezethető le, hogy a víz nemcsak elválaszt, hanem össze is köt, például a kereskedelmi útvonalak révén, és hogy az irodalomban a fluiditás, a mozgásban lét, az áteresztés és az ellenállás figurájaként aknázódik ki. A víz cselekvőképességének mint kék ágenciának az elismerése a társadalmi képzelet meghatározó eleme volt már az antikvitásban is, gondoljunk csak az Odüsszeiára, ahol a Poszeidón által felkorbácsolt vizek mint legyőzhetetlennek tűnő akadály ellenére a hősnek mégis sikerül hazajutnia. Modernebb példa lehet a tengerek alapvető elbeszélésszervező szerepére a 18–19. században népszerű déltengeri történet (South Seas Tales) műfaja. Annak cselekménye általában az óceániai vagy csendes-óceáni térségben játszódik, a fikció világa a tengeri útvonalak, kikötők, szigetek és gyarmati peremvidékek hálózataként épül ki, emiatt a kolonizáció és annak következményei (például a kereskedelem, a missziós tevékenység, a munkaerő-áramlás és a birodalmi rend implementációja) foglalják azt keretbe. A történetek a kaland- és hajózási regények (maritime fiction) konvencióit és kellékeit használják fel annak érdekében, hogy a társadalmi, gazdasági és hatalmi rendek összeütközését színre vigyék. De a tengerészregények, mint arról Robert H. Macdonald értekezik a brit birodalom végnapok előtti fénykora kapcsán, a hazafias nevelést és a férfiasság normájának elterjedését is szolgálták az olyan állandó szüzséelemekkel, mint a „mi” (például egy kis csoportnyi hősies hajós) és az „ők” (például vérengző őslakos falka) oppozíciója, vagy annak tudatosítása, hogy bár a birodalmat dörzsölt, öreg tengerimedvék hozták létre, most viszont tettre kész és kalandvágyó ifjak kell kiterjesszék annak határait.

E két példa is rávilágít arra, hogy az irodalomban a történetvezetés és a kulturális reprezentáció technikája milyen mértékben változik meg akkor, ha annak természetes közege nem a szárazföld, hanem a tengerek. Melody Jue a Wild Blue Media című könyvében ezt nevezi tengervízen átszűrt, „közegspecifikus” gondolkodásnak; amikor az válik az olvasat tétjévé, hogy a víz mint közeg nem a természetben való feloldódás metaforikájának szolgálatában áll, illetve nem puszta tükörfelületként funkcionál. Jue értelmezése szerint a kék ágencia ehelyett abban rejlik, hogy a víz az érzékelés és a megismerés feltételeit megváltoztatja: az általa kifejtett erő, a fény megtörése vagy a hangforrás helyének azonosíthatatlansága (pl. a visszhang esetében) új módon szervezik a tapasztalatot. Ez vezet a tengernek az euroatlanti irodalomban ma is meglévő misztikusságához. A víz ugyanis a tudott és az ismert belső határaként jelenik meg, ám bármikor képes idegennek és ismeretlennek mutatkozni. Ez nem pusztán az olyan irodalmi zsánerekben mutatkozik meg, mint amilyen az elvarázsolt sziget (île enchantée; pl. Jules Verne A rejtélyes sziget című regénye [1875]) vagy a sötét paradicsom (dark paradise; pl. Alex Garland A part című regénye [1996]), amikor is a tenger egyszerre életadóként és az életet felszámolóként van jelen. (Ez egyébként visszanyúlás egy archaikus mozgáshoz is, amire leginkább a pszichoanalitikus gondolkodás reflektált, például Ferenczi Sándor Thalassa című értekezése [1929].) De leginkább olyankor érhető tetten a tenger e kétarcúsága, amikor az egy-egy szigetet benépesítő szereplők sorsát határozza meg. Ezzel a fogással előszeretettel élnek a kortárs skandináv irodalmak művei, például Roy Jacobsen A láthatatlanokjában (2013) a tenger (pl. az ár-apály révén) szabja meg a szigeten töltött élet ritmusát, de a tenger az is, ami gátat szab a sziget elhagyásának, legfeljebb eltűnni lehet benne. Jón Kalman Stefánsson Menny és pokol regénytrilógiájának (2007–2011) nyitányában pedig az izlandi halászok részletes leírása a cselekmény katalizátoraként szolgáló halálesethez vezet, amelyért azok, Jacobsen hőseihez hasonlóan, a tengert teszik felelőssé. A tenger ilyesfajta morális síkra terelése persze már a viktoriánus irodalomban is jelen volt: az a karakter, akit a vízzel azonosítanak, erkölcsileg lazának tekinthető, emiatt pedig a megfulladása egyszerre következménye és szimbóluma annak, hogy társadalmilag már halott. Nem csodálkozhatunk ezért azon sem, hogy a napnyugati irodalom egyik legtöbbször újraírt áldozatfigurája éppen az az Ophelia a Hamletből, akinek vesztét bár a víz okozta, alakja mégis megőrizte a misztikusságot, mivel sorsa átfolyik a kék ágencia hagyományos értelmezései közötti réseken.

Smid Róbert

Az esszé az MTA Bolyai János Ösztöndíja által támogatott Egy sziget lehetőségei kutatásban jött létre.