Szemelvények a kötetből

Papírhajó

Sértettségeimet
és mulasztásaimat
papírhajó
rakterébe zárom,
és képzelt folyón
útnak indítom
remélt óceán felé.
A hajó elázik,
a folyó fölszárad –
és mégis, mégis,
amit elengedtem,
a nagy víz befogadja;
mert van óceán,
mely elbocsátott terhek
elé siet, hogy
könnyű lehessen
nekünk a part.

Kormok gyújtogatója

Olvasnék bár a szörnyek evolúciójáról,
míg ki nem betűzöm a tükröt, semmit sem
értek belőlük: magamból. És ha Igéből
forrásoznak is szavaim, de amit megcselekszem,
zavaros víz és sárba fúló jószág, hiába
veszem számra a múlhatatlanság hitét.
És ha elmorzsol is esténként sejtről sejtre
egy igazabb lét, szerelem pedig nincsen
énbennem, kormok gyújtogatója vagyok.
A szerelem benső démonoknak tesz ígéretet,
hogy mától nem kísértem őket; és tengerek
alá rejt titkokat, hogy a halak megtalálhassák;
és együtt örvend mások szerelmével, mint a
lélek szegénye, aki toronyszobában nevelkedett,
de onnan völgyek koldusaira ejtette könnyét.
A szerelem hű a változáshoz, mert angyallal
szövetkezik a jóra: ránk, akik nem vagyunk jók.
Mert nem ismerjük ki magunkat a világból,
de a világ fények színe elé bocsátja a vakot is.
Mikor felnőtt voltam, úgy hajlottam, mint
a komótos hegyek, és úgy vett szállást bennem
a gondolat, ahogy az éjszaka húzza meg magát
elhagyott vedreinkben. Minekutána te gyermekké
tettél, elhagytam a felnőtthöz sem illő dolgokat.
Mert most látunk, de akkor meglátnak minket
holtiglan. Most azért megmarad a hit, remény, szeretet;
ezek között pedig legnagyobb a szerelem.

Himnuszt farag a levegőből

A hideg atomjaiban is tüzek cirkulálnak.
Éjszaka árvája és testvér, aki egy másik
földrészen ugyanerre gondol; s az is, aki
másra. Ahol pedig bezúzzák a szavakat,
ott Krisztus szitáron játszik. Miért ne épp?
Himnuszt farag a levegőből, s mire ocsúdnánk,
véget ér a teremtés, és elkezdődik az Isten.

Hazatérés

Hajléktalan kutya szegül nyomodba a hazaúton.
Tíz kiló titok. Mire megérkezel, vele érkezel meg.
A szülői ház gyermekkor koporsója. Fényt görget
föléd idegen holdrendszerek népe; anyanyelv
szavaiból fogy ki épp az éjszakai rózsa. Maradtak
élők, mégis az állat szemében óhaj: Induljunk. Haza.
Forgószél teremt égtájakat. Kiválasztod az összeset,
s útra keltek minden irányba. Mostantól nem dobog,
hanem ringatózik a szív.

Ultima ratio

Isten azért van,
hogy ne legyen
egyedül.

A seb

az a részünk,
mely nem bízik
Istenben.

„Noli me tangere”

Aki feltámad, először kertész lesz,
csak azután megváltó. Sírokat gondoz,
kövekkel elegyedik beszélgetésbe,
füvek lelki üdvösségét szolgálja.
Mária Magdolnának azért mondja:
„Ne illess engem”, mert az érintés
bizalmatlanok vigasza, gondolja valaki
kétezer év múltán. A kertész azóta
megtérített sziklát és ökörszemet,
de az ember makacs: saját száját
bántalmazza a szóval, ami nem imádság.
Holott aki feltámad, utolsó erejét
utolsó utánival feszíti meg. A világ
pedig békén a sírba visszafekszik.

Elmulasztott lehetőségek övezete

Hány olyan gyümölcs van, amit
soha meg nem kóstolok (nem is
tudok létezésükről); hány öböl,
hová nem siklik be kecsesen hajóm
(a nem létező); hány elmulasztott
lehetőség övezi azt a mindig egyet,
mely életté, sorssá, személyiséggé
szerveződik? De a kihagyott és
föl sem érzett esélyek vajon nem
védelmi zónaként sűrűsödnek-e
köröttünk? Közrefognak, ölelnek
észrevétlen, hogy szét ne essék
teljességekre az az egy, a végső
töredék, átmenetek törékeny záloga.
Hogy megmaradjon, ami múlni tud.

(Napkút Kiadó, 2023)