Szemelvények Szalay Károly regényéből

Halálélményeim

Visszagondolva elmúlt életemre, mint említettem, hároméves koromtól kezdve a halál végigkísérte napjaimat. A Király házba is rendre bekopogott.

Egy téli kora reggelen hiába vártam, hogy Sajó megkaparja a bejárati ajtót, reggelit és szeretetet várva. A legnagyobb hidegben is kinn aludt, a jól kibélelt kutyaházában, a kert sarkában, hidegtől védett helyen, a reterát mellett, de aznap nem jelentkezett. Fölöltöztünk, megreggeliztünk, s figyelmeztettem anyámat: Sajó még nem adott hírt magáról. Anyám vállat vont.

– Biztosan beszökött a hátsó udvarba, jól belakmározott nyers tojásból, és most nem tud visszatérni – mondta.

Én azonban nem nyugodtam. Deres-fagyos kora reggel volt. A bodzabokor lecsupaszodva, ezüstösen csillogott. Az eperfa levelét vesztette, csak az örökzöld bokrok fehérlettek dérbe öltözötten. Annyira, hogy át sem lehetett látni rajtuk. Rosszat sejtve futottam a baromfiudvarra, pillantást vetve Ozorára, hátha oda húzódott be Sajó. A csirkeólban csönd és nyugalom. A mindig zajongó szárnyasok némán gubbasztottak. Láttam, a tojások érintetlenek. A Niederkirchnerék deszkakerítése melletti bokrokban sem húzódott meg, de minek is tett volna ilyet? Az utcára is kinéztem, nem engedte-e ki valaki? Azt tudom, el nem kószált volna. Egyszer kizárták, s mikor rátaláltunk, ott ült a kapu előtt a járdán. Nagy darab, csúnya kutya volt. Hosszú szőrű, elvben fehér, de mindig sárgás-koszos szőrzete védte hideg-meleg ellen. Csak a pofája volt aranyos, mintha egy kedves, kicsi mackó lett volna. Fülei hosszúak és hegyesek és rendszerint előre meredtek. Igaz, bal füle hegyét leharapta egy kutyatárs valamiféle marakodás közben. Vacogó kishúgom fedezte föl, hogy ott fekszik az örökzöldek mögött.

Rosszat sejtve, félve közelítettem hozzá. Teste hordószerűen fölpuffadva, arcát nem láthattam, mert a kerítésre fordította. Egy bottal megböködtem a nagy hasát, és a nevén szólítottam. A test kőkeménynek érződött a botom végén, és nem mozdult. Elébe kerültem, s az arcába néztem. Tátott száján nem párolgott légmozgás, tágra nyitott szeme a semmibe bámult.

Húgom mellettem állt, hozzám bújt és félve azt mondta:

– Meghalt? – félig kérdezte, félig állította.

– Meghalt – válaszoltam.

Közben anyám kijött, odaslattyogott hozzánk félretaposott papucsában, és elrángatta a húgomat. Ő azonnal megértette, miről is van szó.

– Miért mutatod neki? Ő még kisgyermek!

Mintha én nem lettem volna az. Hamar hozzászoktam, úgy kezeltek, mint a fölnőttet, s ugyanakkor nagyon kényeztettek. Különösen a keresztanyám, ez fájt a húgomnak eszmélése óta. Keresztanyám éreztette is vele: ő bizony egy rosszul sikerült gyermek hozzám képest. Valaki betanította szegénykémnek: „kici vadok de cunya”. S ha vendég jött, fölszólították: mutatkozz be szépen, Loncika! Ezt mondta.

Ott hagytuk Sajót, behúzódtunk a melegbe, bekuporodtam a sarokba, s egyfolytában a kutyára gondoltam. Akkor döbbentem rá, mennyire szeretem, amikor már nem volt többé. Szegény nyomorult pára. Olyan döglesztően csúnya volt, kedves porfája ellenére, holott fajtája okán lehetett volna gyönyörű is. Valamiféle komondor- vagy kuvasz-keverék, semmire sem volt jó, a szárnyasokat legföljebb kergette, de nem őrizte, s a házba bárki bejöhetett volna tőle. Ám a hozzánk tartozó vendégeket megmorogta, vicsorított is rájuk, s olykor meg is harapta őket. De harapni sem tudott igazán. Anyám nem kedvelte. Pontosan azért, mert ilyen volt. Semmirekellő, mihaszna. Anyám parasztlogikája szerint. Én meg éppen ezt szerettem benne. Létező lény volt, semmi egyebet nem csinált, csak azt, amire a természet rendelte. Élt, evett, ivott, aludt, s ha úgy hozta kedve, kellemetlenkedett más élőlényeknek. Méreteiktől függetlenül. Ha anyám nem vette észre, beszökött a szobába, odasurrant az ágyamhoz, fejét a kezemhez dugta, ráfektetve állát az ágy peremére, és nyaldosott. Addig lökdösött, fölfelé döfködte orrával a karomat, míg meg nem simogattam a fejét. Büdös volt szegény. Nem kívánt mást, csak szeretetet. Lonci félt tőle, a szeretetet csak tőlem kapta meg. És az is igaz, hogy egész testével, farka lóbálásával, tekintetével, csorduló nyálával kifejezte háláját, dörgölőzéssel pedig a viszontszeretetét.

Az ő elmúlása okozta az első hiányérzetemet, ami az évtizedek egyre gyorsabb pergésével csak szaporodik, növekszik bennem. Rokonaim, hozzám tartozóim, barátaim távoztával egyre kínzóbban. Úgy érzem, szerves részei voltak az életemnek és pótolhatatlanok. Arra megfelelő pillanatokban megszólítanám őket. Megosztanám olyan örömömet, amiről tudom, ők is annak örülnének. Minden halottamnak megvan a maga bérelt helye ebben az emlékezés-vonatban. Több kutyám is volt. Kamaszkoromig még kettő, de valahogyan ő, Sajó él az emlékezetemben, mint pótolhatatlan hiány, és nem tudom, amikor unokáim fejét megsimogatom, abban a simogatásban nincs-e benne hajdanvolt, nyolc évtizede elmúlt, eltávozott Sajó kutya emlékezete, szeretetvágya?

Falon száguldó motorosok

Gyermekkorom első tíz esztendejére úgy emlékezem, mint valami színes, eseménygazdag, vidám korszakra. Annak ellenére, hogy súlyos betegségeken is átestem, s maradtak bennem szorongásoktól terhes, kellemetlen érzések is. Emlékszem például arra, hogy egy őszi délután szüleink kizártak bennünket a lakásból az udvarra. Valami oknál fogva nagyanyámékhoz sem mehettünk föl, az udvaron pedig zord, hűvös szél fújt, kavarta föl a port, szemünkbe mart, torkunkba tapadt, s vacogtunk, annak ellenére, hogy jól fölöltöztettek bennünket. Azután rémlik valami családunkat megborzongató esemény is, homályosan, körülírhatatlanul. Mintha arról esett volna szó, hogy anyám a négyéves kishúgommal kirohant a vasútállomásra, állítólag azért, hogy a vonat alá ugorjon Loncikával, amit ép ésszel fölfogni sem tudok, hiszen az egész életét, élete minden energiáját nekünk áldozta. A mendemonda szerint apám követett volna el olyan szörnyűséget, hogy anyám nem akart tovább élni. Mi lehetett? Arra nem érzem magam följogosultnak, hogy kutassak utána. Megkésett, kötelező szülői tiszteletem okán.

Hitler uralomra jutásával egyre több tájékoztatást (információt) kaptunk a németekről. Gyermekként ülve apám barátainak beszélgetése közelében, egyre másra hallottam foszlányokat napi politikáról, s így Hitlerről, Mussoliniról, Gömbösről is persze. Egyszer aztán karikázva a külvárosokban valahol, a város peremén észrevettem, hogy különös, hatalmas, hengeralakú épületet eszkábálnak össze németül hangosan kiabáló emberek. A henger fölső végét afféle aládúcolt lelátóval körkörözve, majd az egészre ponyvát feszítettek, amilyen a cirkuszok épületein is látható. Nem teljesen rossz a cirkusz megnevezés, mert az utcákon megjelentek plakátok motorosokról, akik a meredek falon száguldoznak. És az utcákat is járták teherautók, rakterükön motorbiciklikkel és hangosbeszélőkkel. Valami német akrobataszínházat hirdettek.

Az iskolánkban is megjelentek szervezőik. Fölajánlották az igazgatónak, már nem tudom, Szomolányi Józsefnek vagy Karl Jánosnak, hogy délelőtt kedvezményes előadást adhatnak az iskola diákjainak, de az igazgató elküldte őket, mondván, az iskola nem cirkusz, és mifelénk első a tanulás és nem a szórakozás. Utólag furcsa belegondolni, hogy a németek „barátságtalan gesztusnak” tartották igazgatónk elutasítását, sőt burkoltan meg is fenyegették, hogy ennek még lehetnek következményei!

Ennek az esetnek éppúgy híre ment, mint érkezésüknek. Apámék is beszéltek róla, s egyik barátja, egy kikeresztelkedett zsidó (máskülönben apám volt a keresztapja, s a nevét is megváltoztatta németről magyarra Hitler uralomra jutásának pillanataiban) azt mondta: Oszkár, nekem ez az agresszív és modortalan föllépés nem tetszik. Miként engedheti meg magának egy cirkuszi kóceráj tekergője, hogy megfenyegesse egy világhírű szerzetes iskolarend egyik vezető tagját?

Teljes árú belépővel egy este megnéztük a mutatványt. Előre bejelentve osztályfőnökünknek a tényt, mert este hét óra után csak szülővel vagy osztályfőnöki engedéllyel tartózkodhattunk az utcán. És mindig piarista sapkában. Persze a meleg nyarak kivételével. Ez a szigorúság az orosz megszállás után föllazult, aztán meg is szűnt.

A megszokott baráti társasággal együtt néztük meg a cirkuszi motorosokat. Nem tudom, hogyan, talán a fal tövében volt valami meredekre fölvezető lejtő, de tény és való, hogy némi fal tövében körbepergő száguldás után a motorok fölsiklottak a meredekre és körbe-körbe rohantak a falon, egészen föl a nézőtérig, annyira föl, hogy még a szemüket is láttuk közelről. Fekete bőrruhát viseltek, térdükön, könyökükön vastag védőburkolattal, és sisakjuk is az egész fejüket takarta, s ha jól emlékszem, a nyakukat is, a vállukra terpeszkedve. De nemcsak őrült gyorsan köröztek, hanem csináltak valami mutatványt is, amilyeneket repülő motorokon szokás mívelni.

A szörnyűséges dübörgéstől, a benzingőztől, a merev bámészkodástól megszédülten ereszkedtünk alá a félkörben futó lépcsőn. Kábultan a látványtól. És a lármától.

Persze a mindig okos Szentendrei Laci rögtön elmagyarázta a centrifugális erő természetét, s azt is, ha például kihagy a motor, a pasinger lezuhan és azonnal meghal, ha az eséstől nem is, de a rácsapódó motor súlyától mindenképpen. Vagyis az egész látvány a halálveszélyre épül föl, ami voltaképpen embertelen dolog. Póta Pufi közbeszólt: mit embertelen! Ostobaság. Száguldozni egy motoron és nem jutni el sehová!

A futballmeccsről máskor ígyen vélekedett: kétezer ember (mert annyi fért be maximum a kecskeméti KAC-pálya lelátójára) pénzért! gyügyén néz huszonkét embert, amint egy labdáért futkos, s ha végre megszerzik, ostobán messze elrúgják maguktól. Akkor mi a fenének törték magukat annyira? Logikusabb lenne, ha kétezer ember futkosna, de mindenki kapna egy labdát, és a hülye huszonkettő nézné őket a lelátóról.

Volt valami félelmetes, riasztó a száguldozásban és a száguldozó alakokban is. Nem volt emberi arcuk, mechanikusan viselkedtek, mint valamiféle mesterséges lények, amilyenek akkor még nem jelentek meg a mozivásznon, csak az utóbbi évtizedekben a fantasztikus filmekben, amiket enyhén szólva unalmas marhaságnak tartok. De abban a motorozásban volt valami kísérteties, valami fenyegető. Utólag gondolva rá, mintha az elkövetkező évek beharangozói lettek volna az őrült motorosok.

(Orpheusz Kiadó, 2022)