Halmai Tamás írása Hegyi Botos Attila Evangélium című verseskötetéről

A merészen nagyra törő cím merészen alázatos versanyagot takar. Hegyi Botos Attila poétikai kultúrája a varázsigék és a zsoltárok köztes műfaji-metafizikai terében bontja ki erényeit; az Evangélium örömöt hírel: a gondviselt lét derűjét („Megindultság. / Repesve hallgatás. / Létezés” – Vadludak). Ehhez a versnyelvi habitushoz a míves könyvészeti jellemzők éppúgy idomulnak, mint a címek esztétikuma (a tartalomjegyzék önálló olvasmányként is magával ragadó). Már a cikluscímek érdeklődést csiholnak: ki ne akarná fölfejteni, mit rejt A barázdából szántott gyermek vagy a Szélrajz tűző vízen megfogalmazás?

Egy tömbből faragott, karcsú szabadversek sorjáznak hosszú rendben; a szakrális versbeszéd, a bibliai tónus, a teremtésmítoszok hanghordozása halk szavú himnuszokban teljesedik ki. A kurta mondatok archaikus ritmikája, a helyenként katalóguspoétikává stilizált névszói retorika a szavak hölderlini ártatlanságához keres visszautakat („Édes, törékeny. / Oldott ártatlanság” [Szalmagyopár]; „Édes tűnődése van, / kérése, kérdése nincs” [Golgota]); s tovább is merészkedik: óidők emlékezetében élő ősidőket szólongat.

Az Evangélium fölirat keresztény kontextust sejtet, de ez csak részben igaz, mert mindvégig az Egészre irányul versfigyelem. A műveltségelemek és mitologémák, a földrajzi-égtáji szélességek-hosszúságok (Egyiptomtól a Távol-Keletig, a mediterráneumtól a trópusokig) Jézus és Atlantisz érintésével érintenek – bennünket. A kötet apokrif szentiratként képzi meg szólamformáit; erre néhány szöveghely önreflexív finomsággal utal is. Hol egy Provence-ig nyúló Jézus-legenda allúziójával (Feltámadások), hol az ószövetségi teremtéstörténet jelenhez igazítása révén („Akkor még nem / vált el Föld s az Ég, / mondja az írás. / Ámde túl idéző síráson, / törődött időn: / ma sem válik el” – Az égeresz galambdúcai).

Érzéki, érzékszervi elevenség lüktet keresztül a lapokon; aranykori természetmisztika („A fák a mi vallásaink” – Rítus) rajzolja egymásba a földi és az égi szerelem hatóköreit ( „A feltétlen / szerelmen kívül / minden untatott. […] Szerelmemmel értettem” – Éter); a szó (a költészet) mágiája ismer rá a szeretet mágikusságára is (ehhez hasznos, ha a beszéd alanya egyszerre beavatott és bűntelen: „Tiszta csupor legyen a száj” – A hír). Az ide tartozó versek tudják, hogy a megnevezés misztériuma a genezis munkájával rokon, s istenismereti irányokat is fölnyithat: „Nyelvemen hordja nevét” (Hüperión); „Ne hozz virágot, / ha nem tudod nevét.” (Ajándék). Ugyanakkor azonban tudomásuk van szavakon túli esszenciák létéről is: „Minek ide / szó? Majd kopogtatnak / csőrükkel az ablakon” (Libretto).

A motivikus háló mintha a fény árnyalatait venné sorra: a gyermek, a kert, a tenger, a madár vagy a szív képe-képzete egyaránt egy világosabb létmód megvalósult ígéretét hordozza. Itt a természet is természetfölötti, az immanencia is transzcendens („csodálatban születik valahány csoda” – A világok háza). Akárha a személyesség is csak azért öltene alakot, hogy legyen miről lemondanunk – hogy „Maga az Isten / énekelhessen itt” (Személyes). Igaz, olyan aszkézis ez, mely az összetartozás dús reményét is magába foglalja: „…mit sem akarnak, / csupán együtt lenni. / Annyi közt egyszer-egyszer / egy-egy csillogó szemű ember is” (Szelídek öröklik).

Ezzel függ talán össze a kötet időszemlélete is. Aszerint, ha jól értjük, az időtlenségbe két út vezet: az egyik a múltidéző eszméleté („Mert mindig akad, / ami emlékeztessen” – Az emlékezet verse), a másik a bizodalmas jóslatoké („Már nem sok emberöltő, / hogy újra kiderüljön, / ugyanaz a csillag az emelkedő hattyú / és az ikreit szoptató farkas is” – Feltámadások). Az időtlenségbe két út vezet – s az összes többi is, tehetjük hozzá, a könyv sugalmaira hallgatva.

Mindebből az élményegyüttállásból fakad az ünnepi öröm és a hálatelt dicséret érzülete, mely egy új szépség hitében leli föl önmaga lényegét. A „Szabad születők” (Dalban születők), a „formákat bontogató fény” (Műhelytér) és a „nem múló Tavasz” (A Fuvallat Leánya) univerzuma ez, a „felfogatlan mennyei ének” (Az eljegyzés) és a „bimbózó teljességek” (A széptevés művészete) övezete.

Az első ciklus első verse szabatosan nyújt bebocsáttatást Hegyi Botos Attila költői világába. A mű a valóság életre igézésének fokozatait sejdíti elénk, isteni művelet és emberi kreativitás egylényegűségére utalva. A formateremtés és a névadás gesztusrendje, a „váratlan érzés” katarzisos momentuma, a „feltétlenség” odaadó lelkisége, a finomságban-törékenységben rejtező sérthetetlenség jézusi paradoxona, az „érzékin gömbölyű” széptani vágya és igényessége, az „illó”–„villózó” eufonikus belső ríme, a „miriád” választékos-irodalmias lexémája, bevégezve a záró sorok ráolvasó gondolatritmusával: jellegzetesen kortalan és jellegzetesen Hegyi Botos-féle nyelvi-poétikai és lelki-szellemi vonások mind.

Legyen a neve

Talán formát – nevet kellene adni

ennek a váratlan érzésnek itt:

minden kizárólagosságával,

feltétlenségével.

Leheletfinomnak kell lennie,

törékenységében bármit feloldónak.

Sérülékenységében sérthetetlennek:

ellenállhatatlanul vonzónak,

fellebbezhetetlennek.

Alakja legyen érzékin gömbölyű,

meg sosem állapodó,

illó formák villózó miriádja:

óvatlan kisajdult,

szivárványló csepp azúr.

Legyen a neve: Költészet.

Legyen a neve: Föld.

Legyen a neve: Szerelem.

Az olvasónak ezek után nem sok dolga marad, csak a minden. A kötettel együtt föltalálni „a megváltó egyensúly / emelkedett művészetét” (A reggel), közben „Egy fogpiszkálóban / is felismerni egy fát” (Szerelmünk gyümölcse), végső soron pedig „Életre hívni, / ami életre hívott” (Mértékegység).

(Cédrus Művészeti Alapítvány – Kortárs Könyvkiadó, Budapest, 2021)