Ha meghallom a nevét, vagy ha csak úgy eszembe jut, mindig képek özönét indítja el. Ez a vízparti büfé olyan, mintha a házunk meghosszabbítása lenne. Nem tudom elválasztani az otthontól. Gyanítom, nem vagyok egyedül, ha azt mondom, hogy gyerekkori fotóim jó részén ott díszeleg a háttérben. A templom mellett az egyetlen igazán reprezentatív épület kisvárosunkban, noha építészetileg mindennek mondható, csak esztétikusnak nem. Mégis egyfajta szimbólum lett, hivatkozási pont.

Tényleg olyan, mintha mindig ott lett volna, ami abból a szempontból igaz, hogy idősebb nálam. Felrémlik egy cowboykalapos, alacsony férfi arca, ahogy kiveszi a már olvadásnak indult Leó jégkrémet a rozsdás hűtőből. Szőlőmárkával a kezemben ülök a kényelmetlen vasszéken, a lábam még nem ér le a hűvös betonra. És az a szag, az olajban sült hal nehéz, mégsem taszító szaga, amit gyakran a kertben, sőt a szobámban is érzek. Hajdan volt egyik kandúrmacskánk hajnali első útja mindig a Halashoz vezetett, az épület mögötti kukákhoz. Kopott bundáján megragadtak a panír ragacsos morzsái. Van abban valami mélyen elgondolkodtató, mondhatni tágabb értelemben is jellegadó vonás, hogy ott, húsz méterre a Dunától, időtlen idők óta csak tengeri halat, úgynevezett hekket lehet kapni. Sokáig azt sem tudtam, miféle hal az a hekk, nemrég néztem csak utána. Az északi tengerekben honos atlanti tőkehal egyik törpe változatáról van szó. Hívják – nem vicc – csacsihalnak vagy tengeri csukának is, és nyersen a cápa egyik kedvenc eledele. Két-háromszáz méteres mélységben halásszák, a legnagyobb mennyiségben a Németországhoz tartozó Helgoland szigetének partjainál. Pontos neve szürke tőkehal. Latinul Merluccius merluccius. Mindezt csak azért tartottam fontosnak megjegyezni, hogy érzékeltessem, mekkora utat jár meg szegény csacsihal, mire a Halasba ér, miközben néhány lépést kellene csak megtenni azért, hogy dunai halak kibelezett teste serceghessen a forró olajban. Van valami, hogy is mondjam, hungarikum ebben az ügymenetben, ebben a tájidegenségben és logikátlanságban, ami olyannyira megszokott mifelénk, hogy már rég nem vesszük észre. Miközben az utolsó marosi tradicionális halászfamília írmagnak maradt tagja nemrég hunyt el, és úgy fest, végleg eltűnik környékünkről ez a mesterség. Egyáltalán, vannak még mesterségek?

Mostanában vált szokásommá, hogy ha otthon vagyok épp, már nyitáskor leballagok a Halasba és megiszom egy kávét két deci hideg szódával. Tibi, a mindenes ilyenkorra már kirakja a műanyag székeket a placcra, és éppen dohog valamiért, csak úgy megszokásból. Megérkeznek az első öregurak, deci kevertet isznak pohár sörrel. Számomra igen nehéz ilyen korai órákban ránézni egy deci kevertre, már a látványától bukfencezik a gyomrom, de itt, a visegrádi várhegy mögül felkelő nap első sugarainál olyan szépen csillog a pohárban, hogy azt lehetne hinni, tokaji aszút kért a remegő kezű Dezső bácsi. Ilyenkor a Halas kívül van téren és időn, ugyanúgy lehetne az Isztriai-félsziget egyik falujában, mint mondjuk Balatonaligán. Fúj a szél, bólogatnak a napernyők, a Duna pedig elmondhatatlanul csillog a reggeli fényben. Csend van, csak egy sodorral szemben küszködő távoli uszály berregése hallatszik, és persze Tibi, ahogy beszélget valakivel, aki nincs is ott, de ez számára sosem jelentett akadályt. Ilyenkor könnyű elképzelni egy olyan életet, amely ebben a tempóban zajlik, s amelynek ritmusát a jegenyék árnyékának vándorlása szabályozná. Mint egy hatalmas napóra mutatója, úgy fekszik rá az egyik jegenye árnyéka a nedves fűre. Az ember a Halas teraszán ülve már a Duna terébe kerül, sodrásban van, belélegzi a víz illatát, együtt mozog vele. Kora őszi napokon melankóliára hajlamosak ne keressék fel, mert okkal számíthatnak állapotuk hirtelen rosszabbodására. Elszorul a szívem nekem is, ha sokáig nézem az elhömpölygő, szikrázó és csillámló reggeli folyót. Isten tudja, miért, de engem mindig a halálra emlékeztet. Vagy inkább arra, hogy a folyamatos mozgás ellenére mégis az időtlenség jelképe a folyó, s állandó elmúlása csak látszat, ami mozdulatlanságot takar.

Két részeg férfi érkezik, hónuk alatt csillogó trombitákkal. Náluk még este van, vagy már holnap, ők sem tudják. Mindenáron meg akarnak hívni egy fröccsre. Ilyenkor kell elindulni.

Odabent, a lassan átforrósodó serpenyőkben távoli otthonukra gondolnak a csacsihalak.

Győrffy Ákos