És végül eljön a holt. Odaül az ágyam szélére, nem mond semmit sem. Csak nézi a falat, nem néz velem farkasszemet. Éberálomi bénultságban szemlélem, tűri nézésemet, nem reagál. Csak ül, jelenléte megbontja a rendet, hirtelen elbizonytalanodom, nem tudom, hogy mindez látomás, álom vagy másvilági üzenet.

Ektoplazma, vaskapu, Fekete-hegy.

Megérinteném, de félek, hogy tabut sértek, félek, hogy szertefoszlik, tehát mégis alattomos lidércfény az egész. És mégsem. Szólnék, de nyelvemen hét pecsét. Beszél, de mintha ótörökül szólna, titkokat talán, vagy csak egy banális üzenetet közvetít. Vagy mintha magyarul beszélne, csak ismeretlen, halálon túli magyar nyelven, mely ismerősen hangzik, mégsem értem, mert a halotti beszéd titkaihoz nem férhetek hozzá. Önző vagyok, javíthatatlanul önző, mert azt hiszem, hogy miattam van itt, figyelmeztetni vagy megnyugtatni jött; csak jóval a távozása után, szégyenkezve gondolok arra, hogy akár magánügye miatt is érkezhetett – de ezen sohasem tudok eligazodni. Meglehet, hogy látogatása pusztán udvariasság, azért jött el hozzám, hogy ne sértődjek meg, hogy érezzem: törődik velem, emlékszik rám, nem felejtett el a halálon túl. Mert ő már halálon túli magyar. Hallgatom, és azt hiszem, hogy értem a szavait, ám máris elfelejtem. Azonnali felejtés, különleges éjszakai jelenség. Ám ha elvész is a szavak értelme, a szavak érzése megmarad. Tehát az érzésekből próbálok következtetni a szavak értelmére, és próbálom felidézni az arcát, arcjátékát, hogy mindezzel vajon mit akart mondani. Azon töprengek, hogy életen belül mikor, miről beszélt hasonlóan, mert mindenki másképpen elmélkedik közéletről, szerelemről, idegfájdalomról, a karacsáj-balkár népzenéről vagy a monarchia visszatérésének a lehetőségéről. Féloldalról fürkészem az arcát, szomorúnak látszik, kissé lehajtja, lemondón, mint a körúti atlaszok. Gyűlölte a körutat, az atlaszokkal együtt. Vajon miért nem mer a szemembe nézni? Szégyelli, hogy halott? Vagy szégyelli, hogy élő vagyok, és még annyi minden köt e sártekéhez, hogy hiába mormolná el felszabadító igéit, hanyatló húsom minden rostjával ragaszkodna csontozatához.

Lehet, hogy nem is a barnáslila falamat nézi, hanem a lélek Mongoliáját. Más teret, melyben csak ő lát végeláthatatlan, látszólag halott sivatagokat, száraz pusztaságokat, ott bolyong a lelke valahol Isten kietlen kertjeiben. Ott lobog a többi lélekkel együtt; mert hiszek abban, hogy megtalálta ősei lelkét, és velük együtt megtalálta a választ kérdéseire, melyeket életen belül mindig is keresett. Ő már végigcsónakázott azokon a nagy folyamokon, melyből a dicső királyok származnak, visszatalált az eredetébe. Torontállá, kartallá, besévé nemesült, és ott száll a túlvilág Mongóliájában, ahol minden tükörfordítva van. Vagy rettegett kaplonként őrzi a vaskapukat, azokon a vidékeken, ahol az életen belül áttűnik a halálon túlba, ahol földre szállnak az istenek, összegyűlnek a szellemek. Egy ősi várrom, tilos hegycsúcs, pusztai csontvázfa környékén… ám hogyha odanézek, csak a szobám falát látom, mert rögtön szertefoszlanak, eltűnnek, nem láthatom a halálon túlt.

Vajon kívánhatom-e, hogy ott legyek vele, vagy szemtelenség, vérig sértő, liberális gondolat, hogy egyenjogúvá akarok válni egy halottal? Ezért nem néz a szemembe, csak beszél, és továbbra sem értem, hogy mit mond. Hétköznapi ruhákat visel, nem öltözött ünneplőbe. Még a szemüvegét is hordja, miért is nélkülözné a halálon túl? Megölelném, itt próbálnám tartani, az életen belül, vagy látomáson belül, nem szeretném, hogyha kiutasítanák a halálon túlra, hisz ide menekült, és az emberség diktatúrája azt követeli, hogy befogadjuk. Ha már eljött, maradjon, ne vigye el az álmomat.

Szúnyogravatal, kőbálvány, borókaág.

Vajon hiszek-e még a szavak transzcendenciájában? Hogy bizonyos szavak áthangzanak különböző szférákon? Vagy éppen akkor nyel el a kétkedés örvénytorka, amikor elkezdek hinni a halálon túli magyarban, abban, hogy egymáshoz szólhatunk. Lehet, azért nem értjük egymást, mert nincs halálon túli magyar nyelv. Másképpen kell értekeznünk. Nemrég azt hagyta rám, hogy hallgassam a fákat, a köveket, mert bennük a válasz. Talán azóta eggyé vált a fákkal, kövekkel, és megtalálta a válaszokat. Lehet, hogy azért ül itt az ágyam szélén, mert mégis összetartozunk, egyek maradunk a halálon túliakkal, hogy egy kezdetből és egy végből valók vagyunk. Ahogyan a fákkal, a kövekkel.

Pataki Tamás