Novemberben nyilvánosságra hozták, hogy a Magyar Művészeti Akadémia Nemzet Művésze díj Bizottsága a Nemzet Művésze címet adományozta Szakonyi Károly Kossuth­-díjas író, drámaíró, dramaturgnak a magyar irodalom kiválóságaként létrehozott életműve elismeréseként. Bár a november 5-re tervezett díjátadót a járványhelyzet miatt egy későbbi időpontra halasztották, az író már a nemzet művészeként válaszolt kérdéseinkre, amikor az elismerésről és új könyveiről kérdeztük. – Borbély László interjúja.

Borbély László: Barátságos természetén és egész életművén átsugárzik a derű, az optimizmus. Megélte a második világháborút, az ötvenhatos forradalmat, ki tudja hány gazdasági és mindenféle krízisen túl, életének kilencvenedik évében milyennek látja a helyzetünket?

Szakonyi Károly: Katasztrofális napokban élünk, a világon mindenütt szenvednek az emberek a kialakult járványhelyzettől. Talán a spanyolnátha lehetett ehhez hasonló, ami az első világháború vége felé követelt rengeteg emberéletet. A mostani vírus okozta járványhoz képest még a második világháború is jobb volt, mert abból valamiképpen csak-csak ki lehetett menekülni valamilyen irányba. Most meg senki sem tudja, mikor csap le rá a fertőzés, ami azon kívül, hogy életveszélyes, mentálisan is terhel mindenkit. Világszerte létrehozta a rettegések birodalmát és neuraszténiássá tette az emberiséget. Ennek a privát életben is megvannak a jelenségei, például, hogy az egymás közötti személyes kapcsolattartást meg kell szakítani, szinte teljesen visszafogni, vagy ha mégis találkozunk, akkor sem szabad megölelni, megcsókolni a másikat, már egy-egy érintésből baj lehet. Történik ez éppen most, amikor az elidegenedés amúgy is nagyfokú. Nagyon remélem, hogy elmúlik a járvány, a természet vagy az ember, majd meglátjuk, melyik, mihamarabb legyűri, és talán jövőre megszabadulunk tőle.

BL: Milyen érzés a nemzet művészei közé tartozni?

SzK: Egy állami elismerés, kiváltképp a Nemzet Művésze díj, minden körülmények között nagy boldogságot okoz. Megtisztelő. Köszönöm szépen azoknak, akik gondoltak rám és megszavazták. Ezt a díjat a közelmúltban alapították, így a szűk baráti körömből egyedül Csukás István költő, akit éppen a járvány magyarországi elterjedése előtt temettem el Farkasréten, lehetett csak a birtokosa. A lelkem mélyén a nemzet művészeinek érzem azokat az íróbarátaimat is, akik nem élhették meg, hogy ezt a díjat megkapják, Gyurkovics Tiborra, Bertha Bulcsura, Lázár Ervinre és Kiss Dénesre gondolok, mert ők annyi mindent letettek a nemzet asztalára, és gazdagították a magyarság szellemi kincstárát.

BL: Két műfajban vált igazán népszerűvé és sikeressé. Egyformán szereti mind a kettőt?

SzK: Alapvetően a novella volt mindig a szerelmem, ebben a műfajban mutatkoztam be az irodalmi életben, aztán hamar elkapott a színház, és hatvanháromtól kezdve egyészen napjainkig a színház közelében éltem és dolgoztam, részben mint dramaturg, részben mint drámaíró. Mégis a prózaírás maradt az alapvető szerelem. Ha az ember két-három novellát meg tud írni egy évben, akkor már boldog lehet. Nehezebben megy ma már a munka, nem tudok úgy írni, hogy kora este nekifogok, és hajnalban, a madarak csicsergése közben hagyom abba. Mégis naponta nekifeszülök, mert ezt nem lehet abbahagyni. Egyrészt azt hiszem, hogy a következő még jobb lesz, mint az előző írás, másrészt hajt az a benső élményvilág, amit még szeretnék elmondani. Most már leginkább az öregség a témám, azt ismerem jobban. Írtam egy kisregényt A csend napjai címmel, amely a Magyar Napló gondozásában fog megjelenni. Ebben egy idős ember pillant vissza az életére. Ezen kívül írtam mostanság két-három olyan novellát is, amelyeket úgy tartok számon, mint a kezdeti sikeres publikációimat. Nemrégiben érkezett meg a nyomdából az Írók lámpafénynél című kötetem bővített kiadása. Ez egy sorozat, amelyet évek óta írok a Lyukasóra folyóiratban. Kiválasztok egy-egy novellaszemelvényt olyan elhunyt írótársaktól, akiket jól ismertem, és úgy érzem, tudok róluk személyes emlékek mellett olyasmit is mondani, amivel felkelthetem az érdeklődést irántuk. Sajnos azt vettem észre, hogy amikor az író meghal, egy-két kivételtől eltekintve, kezdik elfelejteni. Egyszer azt mondta nekem egy hölgy, hogy „én úgy szerettem a maga novelláit”, mire én visszakérdeztem, „és most nem szereti?”, erre a hölgy hozzátette „de igen, de mikor maga divatban volt”. Mindig van egy időszak, amikor jobban előtérben van az ember, ennek megvan az oka, bemutatják egy darabját, kint van a neve a plakátokon, vagy a televízió műsorára tűzi valamelyik munkáját, aztán elfelejtődik, hacsak nem hívja fel magára a figyelmet valami újdonsággal. Azok a pályatrásaim, akiket az Írók lámpafénynél című kötetben számba vettem, valaha divatban voltak, mindet jól ismertem, tiszteltem őket, mint Veres Pétert vagy Kassák Lajost, némelyikkel barátok is voltunk, mint Karinthy Ferenccel, Szeberényi Lehellel, Cseres Tiborral, Mészöly Miklóssal és még folytathatná hosszasan a névsort. Szeretném, ha ez a könyv eljutna a magyartanárokhoz, mert a tanrend miatt túl sok idő nem jut a kortárs írók bemutatására, és ebben ez a Magyar Írók Egyesülete gondozásában megjelent kötet segítségükre lehet. Mondhatni, hogy ez egy misszió, amit a kortársak ismertetése érdekében örömmel és szeretettel tettem.

BL: A mostani díjazás kapcsán bizonyára újra divatba jönnek az írásai. Melyik művei bemutatásának örülne leginkább?

SzK: Ötven éves az Adáshiba, talán ez a legismertebb darabom, itthon és külföldön számos színház tűzte műsorára. Nemrégiben a Pécsi Harmadik Színház Vincze János rendezésében újfent bemutatta. Emellett több olyan színművem van, amelyeket jó lenne színpadon látni. Remélem, egy-egy rendezőnek eszébe jut, hogy A hatodik napont vagy a Holdtölte címűt elővegyék. Persze tudomásul veszem, sőt örülök is neki, hogy az utánam következő generációban is sok kiváló drámaíró van, említhetném Székely Csabát vagy Kiss Csabát, akiknek a műveit nagyon kedvelem. Az egyfelvonásosaimat egyébként az amatőr társulatok állandóan játsszák. Szóval panaszra nincs okom. „Tudatom, jól vagyok.”