Hajnal van. Ülök a börzsönyi Hangyás-oldalban, távcsövezem az erdei úton átváltó szarvasbikákat. Szépek. A ferde kora reggeli napfény fölizzítja körülöttük az erdőt. Mintha a szarvasok is megéreznék ezt, hosszan álldogálnak a senki színpadának rivaldafényében. Varázserdő.

Thomas Mann Varázshegyének híres-nevezetes vitatkozói, a Hans Castorp lelke fölötti uralomért egymással harcba szálló felek, Naphta és Settembrini egy alkalommal a természet és a szellem kapcsolatáról beszélgetnek. A racionalista-humanista Settembrini amellett érvel, hogy a természet gonosz. Az emberi szelem napvilágának kell eloszlatnia az élet öncélú, értelmetlen ködét. „A szellem tudatosan emancipálja magát a természetestől, s azzal, hogy megtagadja tőle az alázatot, tudatosan hirdeti annak megvetendő voltát.” A vita hevében fölmerül Voltaire alakja is. Ő annak idején a szellem nevében tiltakozott a lisszaboni földrengés ellen. „Nem fogadta el a kegyetlen fátumot és faktumot, nem volt hajlandó megalázkodni előtte. […] Nos, mérnök úr, itt láthatja a szellem és természet kibékíthetetlen ellentétét: a szellem örök ellensége a természetnek, büszkén és gyanakvón áll vele szemben: fennen kitart ama joga mellett, hogy bírálhassa a természet gonosz, értelemellenes hatalmát.”

Lars von Trier Antikrisztusában a tétel olyanformán hangzik el, hogy „a természet a Sátán temploma”. A film képi világa a természet hatalmát mint fenyegető, gonosz erőt állítja elénk. Az itt megjelenő állatok nyugtalanító, zaklatóan gusztustalan lények, az erdő maga pedig fojtogató, kaotikus tér. Az erdei házikó tetejére záporoznak a makkok, millió új lehetőséget sír az élet, teljesen fölöslegesen.

Sír, mint Händel Rinaldójának kedvese, akit a gonosz boszorkány elrabolt. Börtönében üldögélve valami olyasmit énekel, hogy „nincs erőm küzdeni ezen az elátkozott helyen”. Az Antikrisztus ezzel az operaáriával indul. Az elátkozott hely az, ahol mindannyian élünk. A természettől, az ösztönöktől elvarázsolt, szeretkező pár az összeolvadás önfeledt mámorában elveszejti gyermekét. A jövőt. Lehull a gyerek az ablakból, mint az erdő makktermése. Ő kőre hull.

Az erdőt járva gyakran támad hasonló érzésem. Mire való ez a pazarló életbőség, amely ugyanannyi pusztulással jár? Augusztusban néhány éjszakai órát az Ipoly partján töltöttem, új természetfilmemhez készítettem néhány felvételt a rajzó dunavirágokról. Ha az ember átéli ezt a csodálatos-szomorú tobzódást, a pillanatnyi földi életű rovarok őrjöngő násztáncát, melynek során millió apró tündér kavarog a víz fölött úgy, hogy az ember haja-szeme-füle-ruhája tele lesz velük (a természetben-benne-lét legteljesebb érzése ez!), akkor meg kell éreznie azt, amiről Voltaire, Lars von Trier, és még sokan mások beszélnek, hogy tudniillik ez az egész, amiben élünk, túláradóan öncélú és fölösleges.

A nagy körforgás tehát velejéig üres. Lényege a pörgés maga, melynek nincs tartalma. Ez az örök küzdelem, huzakodás, diabolé csakis az ördög műve lehet. És az ember időnként közel áll ahhoz, hogy úgy érezze magát, mint Händel operájának elrabolt Almirenája: nincs ereje küzdeni ezen az elátkozott helyen. Az örök keletkezés, elmúlás és visszatérés malomkereke nem őröl semmit, csak bennünket, létezőket. Beleőrülhetünk ebbe, mint Nietzsche tette, de talán jobban tesszük, ha nem. Jómagam például nem tervezem. Mert az érzés, hogy a természet a Gonosz temploma, inkább csak fuvallat, amely ottlétemet meglegyintvén komorabb színekkel árnyalja harmonikus otthonérzésemet, ha az erdőn vagy a vízparton vagyok. Igazából nincs mit kezdenem vele. Hogy két semmi mossa léthatárainkat, a kezdeti, amelyből valahogy itt termettünk, és a végső, amely egyszer majd elnyel bennünket, az egyszerű adottság, amelyhez hozzá kell szokni. És ha valóban szellemi lények vagyunk, akkor előbb-utóbb fölfedezzük, hogy a természetnek is van szelleme. Akkor talán többé már nem keserít el bennünket a tudat, hogy a szellemnek is van természete.

A természet szelleme olyan szent, kérlelhetetlen fölöslegességgel árad, önti el az erdőt, hogy ha antropomorf módon próbáljuk értelmezni, nevetségessé válunk. (Ki előtt is?) Ennek a szellemnek hiábavalóság a neve. A dunavirág, a fejem fölött köröző parlagi sas, a bőgő szarvasbika, a természetélménytől megborzongó ember: az önmagáért való élet kegyeltjei. És mivel mi is csak kegyeltjei vagyunk e vis maiornak, soha nem kerülhetünk mögé ennek az érzésnek. Nincs külső szemszög, ahonnan nézve fölfejthető volna az élet. Hogy az élet, a természet öröknek tetsző áradása hiábavaló, az talán rossz hír azoknak, akikben végtelen racionalizáló törekvések szuszognak, de a bölcsek számára megnyugtató. Hogyan is szolgálhatna bármilyen célt a magáért való?

Végh Attila