Hagyaték

Nagyapámat 1956 után „népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalom vezetésével elkövetett bűntett”-ben marasztalták el és börtönbüntetésre ítélték. Helyettesítő postamester volt, akkoriban épp egy dél-dunántúli határfaluban, ahol a forradalmi bizottság elnökhelyettesévé választották. Bűnéül rótták föl többek között azt is, hogy azon az őszön többször, de egy alkalommal bizonyíthatóan is a következő kijelentésre ragadtatta magát: „itt már nincsenek elvtársak, itt már csak urak vannak.” 1990 után néha mesélt ötvenhatról és az utána következő két-három évről. Azt az esetet például nemegyszer emlegette, amikor többségében ismeretlen, ám szintén letartóztatott társaival együtt elsötétített buszban utaztatták keresztül-kasul néhány megyén. Egy helyütt megálltak, mindannyiukat kiterelték a járműből (valahol a pusztán, bárki joggal hihette volna sztyeppnek is), és fölhajtották őket az ott parkoló terepjárók platóira. Ott feküdtek egymás hegyén-hátán végenincs órákig, akadt, aki összevizelte magát, valamelyik férfinak az egyik orosz tiszt bajonettel megvágta a kezét, a vére eleinte ömlött, majd folyt, végül csöndesen csörgedezett a többiekre. Aztán egyszerre talpra rángatták az egész társaságot, visszaszállhattak a buszba, s folytatódott a keringés. Nagyapám mellett egy tizenhat éves lány szipogott mindvégig, míg be nem gurultak a börtön udvarára.

Arról is mesélt, hogy többször csak úgy, kedvtelésből taposták meg azokkal a nehéz, vasalt sarkú csizmákkal, s hogy a kihallgatások alatt mindig alaposan összerugdosták. Arról nem beszélt, anélkül is tudom, hogy szabadulása után sosem helyezkedhetett el többé a postán. Pedig szeretett volna visszatérni. Nem engedték. Mert nem működött együtt. Nem írt alá mindenféle állambiztonsági aktatáskákból előkotort titokzatos papirosokat. Holott volt mitől félnie. Egy éber párttitkár ugyanis nem sokkal korábban még naphosszat azon morfondírozott, vajon egy börtönbüntetését töltő ellenforradalmár fia miféle nevelést kaphat? Ezért édesapámat óvatosságból tízévesen elküldték Szegedre, a keresztanyjához, ne legyen szem előtt, nehogy állami gondozásba helyezzék. Jó, ha kéthavonta hazajárhatott.

Nem gondolom, hogy ezért különb lett volna azoknál, akik aláírtak. (Makacsabb talán.) A nagyapám kisember volt, akire valószínűleg nem pazaroltak akkora erőket, mint a nagyhalakra. Nem ritkán, persze, még így, kisebb gőzzel is sikerrel jártak a beszervezők, hiszen az ember olyan könnyen megfélemlíthető lény… Túl erős benne az életösztön… Nagyapám valami okból mégis inkább nemet mondott.

Mint a szekérre, ami ott állt a házuk udvarán, amikor az előzetes letartóztatásból hazajött. Egyesek előkészítették a menekülés útját. Nagyapám köszönte, nem kért belőle. Lepakoltatta a szekeret, maradt itthon, kisvártatva újra bevonult a börtönbe, majd, miután amnesztiával szabadult, élte az életet másodrendű állampolgárként, megalázottként és megnyomorítottként, a szívében egyre halványuló reménnyel aziránt, hogy változhat még valami, mielőtt meghal. (Legalább megérhette, hogy valami változott.)

Miután ezt a szekér-históriát hallottam, talán tizennyolc-húsz évesen, sokat tűnődtem azon, mi történik, ha a nagyszüleim elhagyják az országot 1957 elején. Milyen nyelven beszélnék? Hol élnék, mely táján a földgolyónak? Számos válasz lehetséges, rengeteg feleletet játszottam végig magamban. Köztük azt is, hogy meg se születek.

Csakhogy megszülettem. És nem másutt, hanem – nagyapám döntése folytán – ott, ahol. Az a döntés alapvetően határozta, határozza meg a sorsom. Bennem él tovább. Jó, talán nem konkrétan maga az elhatározás, sokkal inkább mindaz, ami nagyapámat odáig vezette, azaz, dacolva a veszélyekkel és az észérvekkel, maradásra bírta. A ragaszkodás. Az ösztönös, erős, akár ésszerűtlennek is nevezhető kötődés.

Nem tudom, nagyapám később tűnődött-e azon, hogy egy (minden bizonnyal szürke, kilátástalan) napon miért küldte el a szekeret. Néha azért nyilván eszébe jutott. Ha máskor nem, hát a börtönben, az elhagyatottság, a magány, a vágyakozás kínjában. Nem mondta soha, hogy egyetlen pillanatra sem bánta meg a döntését. Hogy maradt. Egyetlen egyszer sem állította, hogy fölülni arra a bakra végzetes hiba lett volna. Ha ilyesmiről lamentált volna, kétségeim lennének. Így nincsenek. Van viszont egyebem. Örökség, hagyaték, ilyesmi. Több nem is kell.

 

Bene Zoltán