Gáspár Ferenc írása Barna Imre Kérdezd meg tőle című regényéről

Még mostanában is megjelennek második világháborús visszaemlékezések, furcsa és romantikus, néha felemelő, máskor pikareszk stílusú történetek, a szülők, nagyszülők történetei, elég Gárdos Péter nagy sikert arató Hajnali láz című könyvére gondolni. Talán ezek az utolsó pillanatok, mert lassan mindenki meghal, akinek valamiféle emléke volna arról az időről.

Mi még valamikor azt tanultuk az iskolában, hogy a második világháborúban voltak rossz emberek – a vesztesek –, és jók: a győztesek és az ártatlanul lemészároltak. És néha a rosszak még rosszabbak voltak és még kegyetlenebbek. A jók között a legjobbak természetesen a felszabadítók voltak, a dekadens nyugati hatalmak itt szóba sem jöhettek. Aztán hamar (?) kiderült, hogy az élet ennél sokkal bonyolultabb, a politika és a hatalom oltárán egész népek feláldozhatók. De azért az alap megmaradt. Olvashattunk ugyan egyéni visszaemlékezéseket, láthattunk filmeket, melyekben még rendes, emberszerető wehrmacht tiszt is felbukkant (az oroszok jóságáról szóló történetek az elmúlt negyven év megszállását követően már hihetetlennek tűntek), ám a háborúban résztvevő felekről alkotott lényegi elképzelés legfeljebb az oroszokat illetően változott, de ott is sematikusan. A németek fasiszták voltak, az oroszok pedig néha még náluk is rosszabbak, és kész. Ezeken a sztereotípiákon változtat valamelyest Barna Imre most megjelent könyve, a Kérdezd meg tőle, mely ugyan főleg a Szovjetunióba (Abszurdisztánba) kalauzol el minket édesapja egykori sorsán keresztül, ám a fogságba esése előtt és után is rengeteg némettel, osztrákkal, magyarral, tadzsikkal találkozunk, akik közül senki sem volt sem náci, sem kommunista. Egy dolog volt bennük közös: túl akarták élni ezt az egészet. A háborút és a hadifogságot.

„Szeretném, ha a zűrzavarról is szólna ez a könyv, vagy arról, hogy miképpen ölthet alakot ez a zűrzavar” – nyilatkozta nemrégiben Barna Imre. Elég szépen összeállt, hiszen a húszas évektől követhetjük végig a Barna – Barabás – Berg család sorsát, ráadásul olyan gördülékeny és mégis feszes stílusban, az izgalmakat és a humort oly tudatosan adagolva, hogy nem bírjuk letenni a könyvet. Letehetetlen regény, hányszor hallottuk már ezt a szót, közhelyé faragva a minősítést. De mikor többezer könyv elolvasása után még mindig megragad, elvisz valami flow érzés, a fiatalság (?) vagy a fatalizmus (?) zamata – ha élhetek ilyen képzavarral, de mégiscsak valami efféléről van itt szó –, akkor tényleg azt kell mondjuk, nemcsak tartalmilag, de formailag is újszerűt kap kezéhez az ember. Barna Imre ugyanis úgy szövi, úgy írja meg ezt a beszélgetést, hogy főleg az apja beszél egyes szám első személyben, ezért a két egyes szám első személy könnyen érthetően és követhetően fonódik össze, és mégis rímmel egymásra.

A kezdő helyszínek ismerősek: Szentendre, Buda és Pest, majd később tágul a kör. Barabás Endre, a történet főhőse a tágabb körben, pontosabban Moszkvában látta meg a napvilágot, 1922-ben, mivel zsidó származású, de első világháborúban hadapród őrmesteri rangban szolgáló apja – vagyis az író nagyapja –, orosz hadifogságba kerül. Ott ismerkedik meg aztán Irinával, aki tökéletesen soha nem tanul meg magyarul, ám szerelméért vállalja az új hazát.

Eddig ez tisztának tűnik: Barabás Endre apja magyar zsidó, anyja orosz. Endre már felnőtt, huszonkét esztendős, és éppen megkapta az idézést sorozásra, ami az ő esetében egyértelműen munkaszolgálatot jelentett, mire kiderül: édesanyja már áldott állapotban volt, mikor az apjával megismerkedett. Mivel zsidó származású édesapja mondja el neki, a közlés némileg hihetetlennek tűnik számára: az igazi apja egy bolsevikokat és zsidókat irtó cári katonatiszt volt, a Fekete Százak tagja, ezért kellett oly gyorsan elmenekülnie Irinának Szovjet-Oroszországból. Hihetetlen a közlés, és ezek után még több a szinte hihetetlen történet. Innentől kezdve gyorsvasúti sebességgel száguld el a regény velünk és Endrével – vagy Andrejjel – kelet és a munkaszolgálat felé. Mert megmenekülhetne az egésztől, kaphatna pravoszláv keresztlevelet, ha jelentkezne az SS-be, de ez olyan nagy identitásbeli váltás, amit elképzelni sem lehet. (Mi, utólag tudjuk, az sem jelentett volna igazi megmenekülést.) Viszont Endre számára innentől egyértelmű, hogy akkor ő ugyan zsidónak vallja magát, de az első adandó alkalommal megszökik majd, és harcolni fog az oroszok oldalán a németek ellen. Annál is könnyebben teszi majd ezt, mert kiválóan beszél oroszul, nem lesznek nyelvi nehézségei.

Sok minden egyéb is közrejátszik a döntésben, amivel Barabás Endre vállalja a zsidó sorsot. Szerepet kaphat benne szülei válása után orosz anyjának és annak szűkebb környezetének egyre inkább eluralkodó antiszemitizmusa, de a kedves nagypapa szentendrei házában eltöltött gyermekkor szintén sokat nyom a latban.

Ha viszont az ember nem csinál tragédiát a munkaszolgálatból – tudja, hogy úgyis megszökik majd –, akkor könnyebben vesz minden kínt, szenvedést, ami ott éri. Nevet a kikötésen, ennivalót vásárol a vajdasági parasztoktól, megtanul aknát szedni – és aztán tényleg megszökik, ám szinte azonnal belefut egy német őrjáratba. Innentől pedig mintha egy fekete komédiát olvasnánk, melyben az abszurd és egészen elképesztően vicces jelenetek mellett horror van és pusztulás, és mégis szerelem és élet. Elég csak az őt elfogó németekre gondolni, akik nem értenek az aknaszedéshez (egy dróton lógó elárvult német végtag is ezt bizonyítja), ám az elkapott magyar igen (ráadásul németül is kiválóan beszél), és az együtt töltött napok alatt úgy összebarátkoznak, hogy nem hiszik el, zsidó, és ők kísérik el az orosz vonalakhoz, mert elárulja nekik, hogy át akar állni.

Nem lehet mindent elmesélni, és nem is kell. Azt sejthetjük, hogy Endre egy még a háború iszonyatában is viszonylag kiismerhető otthoni magyar–német közegből a zűrzavar országába kerül, ahol szinte minden rossz és minden jó lehetséges.

Durák (hülye) – mondja neki Irina nagymama, amikor elindul a munkaszolgálatba. Isten áldja, őrnagy úr – köszön el tőle a székely katona, amikor a hazatérő vonat Máramarosszigetre ér. Mert ha igen rövid időre is, de őrnagy lett a magyar zsidóból valahol Oroszországban.

Mi meg csak ámulunk, nem tudjuk, hogy sírjunk-e vagy nevessünk, és nem tudjuk, mi a túlélés igazi oka. Hogy valamiféle Gorcsev Ivánként vagy Fülig Jimmyként vett mindent könnyedén a főhős, hogy mindent kívülről tudott nézni, és közben mégis bent volt. Bent a szerelemben az orosz vizsgálótisztnő iránt, bent az élet sűrűjében. Vagy már akkor is káosz volt, amikor nekiindult az életre szóló kalandok sorozatának? Káosz volt Szentendrén, ahol a háború előtt békében éltek együtt szerbek, zsidók, svábok és magyarok? Csak látszólag volt kiismerhető, látszatra volt békés az otthoni élet?

Barna Imre nem foglal állást. Döntse el az olvasó, mondja. Próbálkozzon. Ő – az unoka – ugyan folyton kérdezi az apját erről vagy arról a szereplőről, de az legtöbbször csak ezt feleli: honnan tudjam? Kérdezd meg tőle.

(Európa Könyvkiadó, 2021)