„Ahogy hegedűművész vagy zongoraművész is csak az lehet, aki megismeri, megtanulja a klasszikus zene nagy alkotásait, író, de értő olvasó is csak az lesz, aki élvezettel és figyelemmel olvassa el a magyar- és világirodalmi alapműveket.” – vallja Mezey Katalin Kossuth-díjas költő. A beszélgetés a Collegium Varadinum irodalmi műhelyének pódiumbeszélgetése apropóján készült. – Pál Andrea Bernadett interjúja.

Pál Andrea Bernadett: A Kilencek költőcsoport – amelynek Ön is tagja – debütáló antológiájának, azElérhetetlen földnek Nagy László írt előszót, és több elismert alkotó is felfigyelt a kötetre, segítették a fiatal költők elindulását. Hogy látja, a mai pályakezdők mennyire számíthatnak az idősebb generációkra, a már befutott szerzők segítségére?

Mezey Katalin: Vannak manapság is az idősebb írónemzedékek soraiban olyan jelentős alkotók, akiknek a figyelmére, támogatására számíthatnak a pályakezdő fiatalok. Az „alkotó írásoktatás” („creative writing”) elterjedése, bevezetése több felsőoktatási intézményben keretet is teremtett a generációk szakmai találkozásának, egymás kölcsönös megismerésének. Ennek a tárgynak az oktatására jellemzően – az egyesült államokbeli gyakorlathoz hasonlóan – nálunk is a már pályára állt, elismert írók, költők vállalkoznak. Ha a hatvanas évek óta, azaz csaknem hatvan év alatt sokat változott is a magyar irodalmi élet, meggyőződésem szerint ma is szükséges, hogy az idősebbek figyeljenek a fiatalokra, segítsék az indulásukat.

PAB: Jövőre lesz ötvenéves a Sárvári Írótábor, hosszú utat jártak be ez alatt, nagyon sok változás történt a kezdetek óta. Számos ismert és elismert írónak indult innen a karrierje. Hogy sikerült fennmaradni ilyen hosszú időn keresztül, fenntartani az állandóságot?

MK: A Kárpát-medencei Középiskolás Irodalmi Pályázat és Tábor szervezését és lebonyolítását „csak” 1989 óta végzem. Magát a pályázatot 1972-ben hirdette meg először – a szocialista kultúrpolitika elveinek megfelelően – a KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség) középiskolai főosztálya. Később az Országos Diáknapok rendezvényei sorába tagolódott be, és minden második évben hirdették meg. Engem először 1979-ben kértek fel a pályázat elbírálásában való részvételre. Ha jól emlékszem, akkor is heten voltunk a zsűriben, valamennyien már többé-kevésbé ismert költők, írók, irodalomtörténészek, mások mellett Nagy Gáspár költő, Tarján Tamás és Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténész, egyetemi oktató és Papp Márió költő, műfordító. Az irodalmi tábor előtti hetekben mindannyian százszámra olvastuk a beérkezett pályaműveket, mert az akkori „hivatalos” pályázati felhívás az iskolákat szólította meg, így minden magyartanár becsületbeli ügynek tartotta, hogy tanítványai jelentkezzenek a próza-, vers- és tanulmánykategóriában kiírt pályázatra. Akkoriban évente kb. 1300-1500 pályázat érkezett be a felhívásra, ami jó tízszerese volt a mostanság megszokott 130-140-nek. A munkák átlagos színvonala azonban sokkal alacsonyabb volt, mint a jelenlegi, mivel kifejezetten a pályázat kedvéért készült, egyetlen írásból álló küldemények voltak jellemzőek. De persze akkoriban is mindig érkeztek valódi tehetségről és felkészültségről árulkodó, színvonalas munkák is. 1989-ben – már a rendszerváltozás előszelében – az állami kultúrpolitika kihátrált az Országos Diáknapok mögül. Ettől kezdve kapcsolódtam be a rendezvény szervezésébe, ugyanis Sárvár város önkormányzata és a sárvári Tinódi Gimnázium vezetése nem akart lemondani a náluk indult és sajátjuknak érzett eseményről, és felkértek, hogy segítsek a költségek előteremtését célzó beadványok készítésében, valamint a szervezésben, zsűrizésben, lebonyolításban. Így örökölte meg az általam vezetett Írók Szakszervezete és Írók Alapítványa az országos, majd Kárpát-medencei szervező szerepét, míg Sárvár városa vállalta az ötven legjobb pályázó és a zsűritagok meghívásához szükséges feltételek megteremtését. A sárvári textilipari technikum kollégiumában kaptunk szállást és étkezést, a pályázatok megbeszélésére pedig a tantermekben, olykor a varrógépekkel teli műhelyekben került sor. Szükségmegoldás volt, de működött; elmélyültség és vidámság jellemezte akkor is a diákokkal együtt eltöltött négy napot, ahogy azóta is minden évben. Az első három év tehát nem volt egyszerű, de 1992-től, a Nemzeti Kulturális Alap megalakulása óta fokozatosan javult a helyzet. Többnyire sikerült támogatáshoz jutni, és a sárvári önkormányzat, valamint a Tinódi Gimnázium ma is mellettünk áll, segítik az irodalmi tábor lebonyolítását. A műhelymunkát a Nádasdy-vár patinás termeiben szoktuk tartani, színvonalas a szállás és az étkezés is, a zsűritagokat, illetve a legjobb pályaműveket is szerény tiszteletdíjjal tudjuk elismerni.

PAB: Az írótábor első éveiben, évtizedeiben legtöbbször kézzel írt pályaművek érkeztek, később, a technológia fejlődésével már áttértek a diákok is a gépírásra, és immár több évtizede a számítógép, különböző szövegszerkesztő programok segítségével készülnek el az írásművek. Ezek és a helyesíró programok lehetőséget biztosítanak a kéziratok gyors javítására. A technológiaváltás hatással volt-e a kéziratok minőségére? A modern eszközök használata, a munkafolyamat egyszerűbbé tétele szolgálják-e a szövegek minőségét, vagy akár egyfajta devalvációhoz is vezethetnek?

MK: Ezen még nem gondolkodtam. Valószínűleg azért nem, mert szerintem nem ezen múlik a beérkező írások színvonala. A hetvenes-nyolcvanas években, amikor a mai zsűritagok egy része, pl. Kemény István, Kontra Ferenc, Vörös István vagy Gere Zsolt pályázóként tűnt fel Sárváron, a legtöbben valóban kézzel írt pályázatot küldtek be. Jól emlékszem például Vörös István – talán tréfából – pont vörös tintával vagy golyóstollal írt verseire. Ha rossz versek lettek volna, biztos, hogy nem emlékeznék rájuk.

PAB: Amikor Ön volt pályakezdő, alig néhány irodalmi folyóirat működött Magyarországon. Nyilvánvalóan ez megnehezítette a publikációs lehetőségeket, hiszen nem lehetett könnyű bekerülni valamely laphoz, viszont egy megjelenés nagy elismertséget is jelentett. Ezzel szemben ma számos folyóirat és könyvkiadó működik. Mit gondol, a piaci alapokra épülő könyves szakmában s a hatalmas folyóirat-kínálatban a kultúrafogyasztók hogyan tudják megkülönböztetni az értéket az értéktelentől?

MK: Írás és olvasás szorosan összetartozik. A sok jó irodalom olvasása tanít meg arra, hogy különbséget tudjunk tenni értékes és értéktelen között. A nagy, klasszikus irodalmi művek, életművek elolvasását nem mellőzhetjük. Sem olvasóként, sem íróként. Ahogy hegedűművész vagy zongoraművész is csak az lehet, aki megismeri, megtanulja a klasszikus zene nagy alkotásait, író, de értő olvasó is csak az lesz, aki élvezettel és figyelemmel olvassa el a magyar- és világirodalmi alapműveket. Olvasmányaink során a szépirodalom legjobb mestereitől tanulhatjuk meg a nyelvi ábrázolást, ezerárnyalatú, bőséges szókészletünket, a vers, a próza vagy a dráma formai lehetőségeit, a szerkesztést, a történetvezetést stb.

PAB: A könyv- és folyóiratpiacot is jellemzi a digitalizáció, nagyon sok könyv és folyóirat online jelenik meg. Legújabb trend a közösségi médiában való megjelenés (Booktok, Booktube stb.), ahol a hagyományos könyvkiadástól eltérően már nem szerkesztőségeken, hanem influencereken keresztül jelennek meg művek, amik bár legtöbbször ponyvák, mégis nagyobb eladásnak és kattintásszámnak örvendenek, mint a hagyományos módon megjelent kötetek. Mit gondol, a szépirodalom fel tudja-e, illetve fel kell-e vennie a versenyt a trendekkel? Képes-e, szükséges-e integrálódnia a közösségi média világába?

MK: Van rá példa, hogy képes, és valószínű, hogy szükséges. Én – nyilván az eddigi életgyakorlatom következtében – nem föltétlen igénylem, hogy párbeszédben legyek az olvasóimmal. Nagyon sok időt fölemészt a közösségi média, ráadásul lelkileg sem vagyok felkészülve arra, hogy állandóan színpadon legyek. A pályakezdők számára viszont fontos segítség lehet ez a könnyen elérhető nyilvánosság, és azoknak is nélkülözhetetlen, akik már a virtuális világ adottságai közepette nőttek fel. Számomra azonban nem föltétlen szükséges. Egyik régi, még közösségi média előtti versemben írtam is erről: „Ha volna hangszerem, / sem tudnék állandóan játszani. // Ha hiba, ha erény: / nem akarok mindenkor látszani.” Persze, tudom, hogy például a mesterséges intelligencia számára csak az létezik, ami fent van az interneten. Ezért mondta Kányádi Sándor, hogy „Mindenestül fel kell költöznünk a világhálóra!” Annak ellenére is, hogy az alkotómunka és a mindennapi életfeladatok mellett nem könnyű ennek a kihívásnak megfelelni.

PAB: „Nem érdemes mást megírni, csak az igazat” – említette egy korábbi interjújában. Vajon van-e igény a mindenkori emberben a valódiságra, az igazságra? Ha végigtekintjük történelmünket, akár Anonymustól napjainkig, minden kor, minden eszmerendszer torzítja a valóságot, illetve igényeinek megfelelően interpretálja azt. Az író, költő képes-e függetleníteni magát ezektől a hatásoktól, hogy minden korban érvényes igazságokat tudjon papírra vetni?

MK: Az író, a költő is a maga szemszögéből nézi és látja a világot. És pont ez adja az írása tétjét: érdekli-e az általa megtapasztalt, megélt „nagy történet” az olvasókat? Tudnak-e azonosulni vele? A művész számára, így az író, költő számára is az a siker, ha a befogadó, adott esetben az olvasó azonosul a művével, ha úgy érzi, hogy ő is írhatta volna azt, amit én írtam. A történetíró esetében más a helyzet: ott szükséges, hogy több szempontból is megközelítse a jelenségeket, és igyekezzék minél sokoldalúbban interpretálni azokat. Az irodalom, a költészet viszont épp a személyes megszólalás fénytörése által válik hitelessé. Ezért a problémám nem az, hogy a saját szemszögemből látom a világot és a saját felfogásom szerint értelmezem, hanem az, hogy az általam megélt valóságot, az általam felismert igazságot meg tudom-e olyan szuggesztíven jeleníteni, hogy azt mások is a maguk valóságának, a maguk igazságának érezzék? Erre csak akkor van esély, ha az írót hatalmába keríti a kimondás szenvedélyes vágya. A kimondás szenvedélyes vágyát pedig szerintem csak az a tudat képes felébreszteni, hogy valamit rám bízott a sors, a Teremtő, és ha nem mondom el, nem adom tovább, akkor egy fontos igazság, a bennem összegződő családi-emberi történet, tapasztalat végleg elvész.