A díszmadarak sokszor szelídebbek annál, amilyennek gondolnánk őket, még akkor is, ha nem szállnak ujjunkra, vagy verdesnek, ha benyúlunk hozzájuk. Az évtizedes, és gyakran évszázados domesztikáció érezteti hatását. A japáni sirálykapinty például vadon nem él, csak kalitkában. Az is tévhit, hogy a díszmadarak a kalitkát rabságként élnék meg. A tapasztalat azt bizonyítja, hogy ezek a madarak kifejezetten szeretik és ragaszkodnak a kalitkáikhoz, és nem éreznek bennük emberi értelembe vett rabságot.
Ha jól emlékszem, életemben összesen háromszor szökött ki madaram. Most nem azokra az esetekre gondolok, amikor a szobában repültek ki, hanem azokra, amikor a szabad ég alatt tették ezt. Schmidt Egon is ír egyik könyvében a szökött díszmadarakról, amik szerinte sokszor pánikba esnek, és olyan messzire repülnek, hogy nem találnak vissza a kalitkába, de ha közel maradnak, van esélyünk megfogni őket. Én még emlékszem azokra az időkre, a ’80-as évekre, a hobbimadártartás aranykorára, amikor a szökött papagájok rendszeres látnivalók voltak a fákon. Például Tandori Dezsőék is minimum két hullámospapagájt „találtak” a budapesti parkokban annak idején.
Az első szökéses eset a régi, vidéki udvarunkon történt, és egy tollas, már repülni tudó hullámospapagájról volt szó. Bekukucskáltam az odúba, és megtörtént a baj. Kirepült, és meg sem állt a szomszédos kertig, ahol eltűnt a zöld aljnövényzetben. Hiába mentem át, sajnos nem találtam meg.
A másik eset is egy hullámospapagájhoz fűződik. A nyári nappalokon a kalitkáját az udvaron tartottam, csak esténként tettem be a fészerbe, ahol enni adtam neki. Az egyik ilyen alkalommal a madár kirepült a kezem mellett, és átvitorlázott a nyitott ajtón. Azt hittem, erről a tollas barátról is lemondhatok, de legnagyobb meglepetésemre csak egy széles kört írt le az udvar felett (!), és ügyesen visszasiklott az ajtón át az épületbe, ahol megfoghattam.
A legutóbbi ilyen élményem pedig egészen friss, az idei nyáriszünet alatt történt. Jelenleg hat díszpintyünk van. Eredetileg kettő volt, később három fiókájuk lett, amikről kiderült, hogy mindhárman tojók. A matek úgy jön ki, hogy az egyik tojót külön kellett tennem a két testvérétől, mert sokat civódott velük. Hogy ne legyen egyedül ‒ a díszpintyeket nem szabad egyedül tartani ‒, egy hím pintyet vásároltam mellé. Mivel a japáni sirálykákat régóta figyeltem a díszállatboltokban, és azt olvastam róluk, hogy különösen intelligensnek számítanak, valamint jól kijönnek a zebrapintyekkel ‒ néha még szaporodni is képesek velük ‒, egy ilyen madár mellett döntöttem. Lányom Pötyinek nevezte el a vörös homlokán lévő fehér foltok miatt.
Az a szokásunk, hogy mindig elvisszük magunkkal a madarakat a családi nyaralásra. Eddig ez bevált. A madarak nagyon élvezik a vidéki levegőt. Különösen Balatonlellét szeretik, ami egészen mágikus erővel hat rájuk. Ha kiteszem a kalitkájukat az ottani udvar egyik árnyékos helyére, biztosra vehető, hogy minden tojónak beindul a tojóösztöne, pedig a Budapesti ‒ egyébként kertvárosi ‒ erkélyünkön ilyen nem szokott előfordulni, hiába integetnek előtte a szilvafalombok. Érdekes, hogy a madarak milyen érzékenyen reagálnak a természet, a tó fokozottabb közelségére.
Idén Sopronba is elvittük őket, ahol napközben egy idegen, és a Balatoninál kevésbé természetközeli kertben tartózkodtak. Egyik este etetés közben a kezem mellett kirepült a sirálykapinty. Az ütő is megállt bennem, és azt hittem, hogy a madarat „fújhatjuk”. Nagyon sajnáltam. Ha egy díszpinty kiszökik, a mi klímánkban a biztos halállal egyenlő számára. A nyarat talán átvészelheti, de a telet nem. Még akkor jár legjobban, ha valakinek sikerül befognia. Szerencsére Pötyi nem szállt messzire. Nem ittasodott meg a hirtelen rászakadt, széles égbolt látványától, amiről azt hinnénk, hogy annyira vágyakozik utána, sem a végtelen légköbméterek csábításától. Azzal tisztában voltam, hogy kézzel nem tudom megfogni. Csak egyetlen esélyem maradt. Gyorsan megragadtam a kalitkákat, bevittem őket a házba, és az udvarra nyíló ajtót nyitva hagytam. Két lányomnak ‒ akik szintén a szobában voltak, és aggódva követték az eseményeket ‒, azt az utasítást adtam, hogy gyorsan bújjanak be velem az ajtó mögé. Viszonylag hosszabb várakozási időre számítottam. Azt hittem, időbe telik, amíg a madár megtalálja az udvari ajtót, beméri madártársai hangját. Nehezítő körülményként vettem számításba a helyszín ismeretlenségét, szokatlanságát, hiszen ott nem ismerhette még úgy a „járást”, mint itthon. De nem kellett sokáig szobroznunk az ajtó mögött. Amikor kikukkantottam, a madár már a szoba padlóján nézelődött, s onnan egyenesen a kalitkájára reppent, aminek előtte kinyitottam az ajtaját. A kalitkában ott ugrált a sirálykapinty párja is, a barna zebrapinty, ami még inkább a visszatérésre ösztökélte. Elkezdődött a bejáratkeresés, amiről az a tapasztalatom, hogy a madarak számára meglepően nehezen megy, dacára éles szemüknek. Az ajtót valamilyen optikai okból nem tudják egyből megkülönböztetni a kalitka többi részétől. (A pintyek előtt két papagájunk volt, amiket eleinte többször kiengedtünk a szobában, és ők is csak akkor tudtak visszamenni, ha az orruk, vagyis a csőrük elé tettem a bejáratot. Később egyébként teljesen leszoktak a kalitkából való kijárásról, hiába hagytam nekik órákra nyitva az ajtaját.) Most sem történt ez máshogy: a pinty hiába kereste a bejáratot. Amikor a kisebbik lányom odalépett Pötyihez, az mindössze fél méterrel odébb röppent, az asztal szélére. Láthatóan nem félt tőlünk, nem kezdett el a szobában ide-oda csapdosni, mint egy vadmadár tette volna. Felemeltem a földről a kalitkát, és az ajtaját a pinty elé tartottam. Pötyi egy ugrással bent termett. Alaposan megkönnyebbültünk, és arra a meggyőződésre jutottam, hogy igaza volt Naphegyi Károlynak, aki ennek a madárnak az intelligenciájáról írt, mert nem voltam benne biztos, hogy például a zebrapintyeket vissza tudtam volna-e csalogatni egy idegen udvarról (amikor a zebrapintyek kiszöktek a szobában, kevesebb hajlandóságot mutattak a visszatérésre, általában kézzel kellett megfognom őket, de gondolom, a zebrapintyek között is vannak egyéni különbségek).
Pötyi és a párja kölcsönös tollászkodásba kezdtek a visszatérés örömére, én pedig boldogan újságoltam el feleségemnek a szerencsés kimenetelű kalandot, miközben nagyon büszke voltam a madarunkra.

Acsai Roland