„Ha kibírod, hogy ne írd meg, akkor ne írd meg!”
Nomen est omen. Gyakran elgondolkodom azon, mennyire meghatározza az ember sorsát, karakterét a neve. Persze, ennek semmiféle tudományos alapja nincs, és meglehetősen ezoterikus gondolat, mégis hiszem, hogy így van, különösképpen olyankor, mikor Évához hasonló emberekkel találkozom. Éva anya. Ezt jelenti a neve, s családján túl is, baráti körünkben a bölcs asszony archetípusa. Író, szerkesztő, szuperhős. – Kertész Dávid interjúja.
Kertész Dávid: Az első dolog, ami eszembe jutott, mikor szóba került, hogy interjút készítek veled, az az eset volt, mikor édesanyám telefonon hívott, felvettem, köszöntem: „Szia, anyám”, mire te főzés közben hátrafordultál: „Mondd!”
Bonczidai Éva: Azt, hogy a két fiamon kívül hányan szólítanak anyának, még nem számoltam össze, de egy kezemen nem is tudnám. Néha rugódozom is ez ellen, de lassan kezdek beletörődni. Szoktam is mondani, hogy én bölcs öregasszonynak születtem, talán már ötévesen az voltam, nemsokára dédinek is szólíthattok. Az anya-viszonyulás talán azért alakult ki, mert már csitrikorom óta mindenki megtalál a lelkével, az életével, a problémáival, a megoldásra váró fontos semmiségekkel, és ez feltételez egyfajta bizalmat. Azon túl, hogy nagyon megtisztelő, jó iskola empátiából. Nagy áldás, ha kívül is tudok maradni ezeken a problémákon, mint a bölcs anyák, akik nem gondolják, hogy a gyermekük makulátlan minden helyzetben – ezek a nagy beszélgetések sokszor nem buksisimikről szólnak, hanem épp a hűvös racionalitásról vagy pimasz cinizmusról, úgy tartok görbe tükröt, hogy mégse bántsam meg, aki hozzám fordul, de ne is buggyanjon el az önsajnálatba. Szóval csak annyira vagyok gonosz, hogy még ne utáljatok. Néha eszembe jut, hogy talán egy segítő szakmában hasznosabb tudnék lenni, mint abban, amit most csinálok, de aztán belátom, hogy az nem nekem való. Nagyon megérintenek a történetek, sokáig cipelem magammal egy-egy ember ötmondatnyi tragédiáját. Amikor fiatalokkal dolgoztam, és beleláttam abba, hogy otthon esetleg olyan helyzetben vannak, ahonnan nem létezik jó kiút, nagy próbatétel volt, hogy erre ne én mutassak rá. Hogy ne valami ellenében tanítsak meg dolgokat, hanem csak segítsem őt megtapasztalni egy másik életminőséget: egy olyan közösséget, ahol játszhat, ahol figyelnek rá és meghallgatják.
KD: A munkádban is ezt a szemléletmódot képviseled? Ahogyan a szöveggondozást végzed, abban is látsz valamiféle nevelői munkát?
BÉ: Szerkesztőként sok szemponthoz kell igazodni, és nagyon különböző viszonyulást feltételez az is, ha napilapnál végzem ezt a feladatot, vagy szépirodalmi szövegekkel dolgozom. Napilapnál gyártás van: ott az a kihívás, hogy adott terjedelemben, adott időre a lehető legkorrektebb írás szülessen meg az adott témáról. Ha ezeknek a szövegeknek lelkük van, csak ráadás – hál’Istennek olyan kollégáim is vannak, akik a hétköznapi írásaikban is át tudják adni azt a világnézetet és lelkületet, amelyet emberként vagy alkotóként képviselnek. Mégis sokszor terjedelmi okokból elő kell kapni a metszőollót, tömöríteni kell egy-egy gondolatfutamot, vagy akár el is hagyni, ha nincs lehetőség érdemben kifejteni azt. A napi gyártásban nincs idő a kötőszavankénti egyezkedésre a szerzővel, szépirodalmi szerkesztéskor viszont a legtöbb időt ez a szöszölés viszi el, amikor akár szavakról, írásjelekről vitatkozunk. Ebben több a pedagógia. Szerkesztőnek lenni ravasz dolog. Mert az olvasónak és az írónak is a cinkosa vagy, miközben egy kiadó megbízásából dolgozol. Úgy képviseled a kiadó szempontjait, hogy közben az író is azt érezze, egy lépéssel közelebb van a tökéletességhez, az olvasó pedig ne vegye észre, hogy ebben a könyvben te is ott voltál. A láthatatlanságra kell törekedni. Ezt a dramaturg munkája kapcsán mondták a nagy tudásúak, de a szerkesztőre is igaz: csak akkor látszik, mit csinált, ha rosszul dolgozott.
KD: Alkotóként is két szemszögből nézed az írásaidat, az újságíró és a szépíró oldaláról is?
BÉ: Egyik szempont sincs ott. Amikor pályakezdők keresnek meg az írásaikkal, mindig arra biztatom őket, hogy „Ha kibírod, hogy ne írd meg, akkor ne írd meg!” Mostanság a munkámból adódóan is kell írnom, szépirodalmi művek esetében főként játék és cinizmus van ezekben, és nem a „nem bírtam ki, hogy ne írjam meg” elve, de amikor megtehetem, én is ehhez tartom magam. Ami téttel bíró történet, azt sokszor hetekig írom fejben, és csak akkor állok neki lejegyezni, amikor címestől, kezdőmondatostól, mindenestől kész van – nekem nincs időm az ilyen megúszós dolgokra, mint amiket sokszor hallok: írni kezdek és történet lesz belőle, írja magát stb. Tizenöt év alatt alig egy novelláskötetre való szöveg született, ezért mindig zavarba jövök, amikor íróként mutatnak be. Legutóbb épp a magyar szépprózanapi felolvasás után kérdezték, hol lehet megvenni a könyvemet, én meg mondtam, hogy sehol, mert nincs kötetem, és nem is készül, folyóiratokban itt-ott meg lehet találni a novelláimat. Ezt a kollégáim is furcsállják, kiadói biztatást is kapok rendszeresen, de nem érzem úgy, hogy bármi értelme volna most előállni egy kötettel, aztán újabb tizenöt évig semmi. A prózaíráshoz élni kell, aztán időre van szükség, hogy szöveggé tisztuljon. Most más dolgom van. Nevezzük életnek akár. Bízom benne, hogy megérem az öregasszonykort, és közben lesz lehetőségem megírni mindent, amit érdemes elmondani. Író az, aki jól ír – lehet, hogy ilyen egyszerű. Mások szerint meg három kötet után lehet bárkit is annak tekinteni. Nem tudom, kinek van igaza. De abban biztos vagyok, hogy Arany János Arany János volt akkor is, amikor marhapasszusokat írt, és Bohumil Hrabal akkor is létezett, amikor épp vasúti forgalmista volt. Nem mérem hozzájuk magamat, de biztonságot ad, hogy ők léteztek.
KD: Néha furcsának hat ez a fajta kategorikus viszonyulás a dolgokhoz. Miből fakad ez?
BÉ: Talán abból a távolságtartásból, amivel a saját lelkesedéseimet is nézem néha. Meg a személyiségemből adódóan is furcsák olykor a reakcióim. Például amikor kiderült, hogy gyerekünk lesz, akkor én nem babusgathatnékot éreztem, meg nagy érzelmi íveket, csodát és fészekrakhatnékot, hanem megdöbbentem: Úristen, belém nő egy ember! És itt lesz évtizedekig velünk. Nem azon kezdtem gondolkodni, hogy fiú lesz vagy lány, hanem hogy jófej lesz-e. Miket fogunk csinálni, mikről beszélgetünk, milyen lesz a humora? Vajon mennyire fér majd össze a személyiségünk? Az első perctől kezdve úgy figyeltem mindkettőjüket, hogy minél jobban megismerjem őket emberként.
KD: Mondhatjuk, hogy nem nevelt és nevelő viszonya az, ami közted és a fiaid között van, hanem egyfajta „társalgás”?
BÉ: A nevelés részét nem szabad megúszni. De nemcsak nevelem, hanem provokálom is őket. Ezt persze nem bosszantásként kell elképzelni és nem is heccelődés, inkább amolyan ébrentartás. Keresem azokat a helyzeteket, amikor megszületik bennük a kérdőjel. Ez a fajta kételkedésre-nevelés talán nem jellemző egy átlagos anya-fia viszonyra, vagy nem kisgyermekkorban – ez tűnhet furcsának. Ilyen szempontból ők nagyon edzettek, és van egy érdekes, élvezhető humoruk, amely ebből is fakad. Ez egy hasznos szempont a világhoz, szeretném, hogy felismerjék, vannak szent dolgok, amikből sosem csinálunk poént, de közben tudják azt is, hogy semmi sem komolyabb, mint amennyire érdekes.