– Egyszer az életben fel kell menni a Kilimandzsáróra.

Vagy húsz évvel ezelőtt történt, egy kedves ismerős szervezett sítábort Ausztriába, fapados (szó szerint!) volt a szállásunk, de rettentő jól éreztük magunkat, esténként az egész csapat együtt társasjátékozott, pedig a többség már akkor túl volt ötvenen.

Az egyik nagydarab „sítárs” pólóján volt a Kilimandzsáró felirat, meg is kérdeztem, hogy járt-e ott, mire ezt a nagyképű választ adta.

Hogy egyszer az életben fel kell menni. Nekem mindjárt a nyelvemen volt a válasz, hogy például egyszer az életben el kell olvasni a József és testvéreit, vagy a Háború és békét, de inkább nem mondtam semmit. Nem akartam vitatkozni vagy nagyképűnek látszani, vagy egyszerűen csak valamiféle átkozott kisebbségi érzés munkált bennem, nem tudom. Nem emlékszem, olyan régen történt.

Később utánaolvastam: a Kilimandzsáróra különösebb hegymászótudás nélkül is fel lehet menni, ám a majd’ hatezer méter magasságban sokan rosszul lesznek az oxigénhiánytól, hánynak, hasmenés gyötri őket, és így tovább. Ráadásul, ha ködös idő van, nem látnak odafentről semmit. Mindezért egy csomó pénzt kell fizetni a helybélieknek, engedély nélkül, csak úgy, a magunk szakállára nem lehet nekivágni.

– Jár a szád, mint a kacsa s…e – mondta az oldalbordám jó negyven éve, mikor rábeszéltem, hogy lanovkázzon fel velem egy háromezer méter magas svájci hegyre, mert micsoda gyönyörű kilátás lesz onnan (!), de ő már odalentről megmondta, hogy nem lesz itt semmiféle kilátás, felhőben a hegy. Nem hittem neki, pedig így volt. A szakállamról csöpögött a pára, tocsogtunk az ázott tehénszarral teli legelőkön át lefelé, de még akkor is magyaráztam a bizonyítványt, filozofáltam a magasságról és a mélységről, a természetben élésről és ehhez hasonlókról. Ekkor akadt ki a kedvesem annyira, hogy ebben a fenti mondatban foglalja össze ködképeket kergető személyiségem lényegét.

Mindezek a közeli uszodában jutottak az eszembe, ahol a tűző nap elől kopasz fejemet sötétkék színű törülközőmbe burkolva léptem oda egy réges-régi kedves ismerős hölgyhöz és a lányához, akik furcsa szerelésem miatt – talán szikhnek néztek – nem ismertek fel azonnal.

Később azért roppant megörültünk egymásnak, s mivel a nő lánya már a harmincas éveinek a végét tapossa, megkérdeztem tőle, hogy szeretne-e gyereket. Természetesen nem ilyen direkten vágtam bele a témába, hanem előbb a saját lányaimról meséltem, és arról, hogy hál’ istennek, mindegyiküknél beköszöntött a gyermekáldás, már három unokám is van, a lombikprogramban lefagyasztott négy embrióunokáról nem is beszélve!

– Nem lesz gyerekem – felelte a szép lány, aki, mint elmondta, egy külföldi egyetemen dolgozik, és nagyon jól érzi magát ott. – Gyerekkel nem lehet utazni – tette még hozzá.

– Mi már két és fél évesen vittük a nagyobbik lányunkat a tengerhez, a kisebbik pedig akkor már a feleségem hasában úszkált – jegyeztem meg, de ő hajthatatlan volt.

– Macerás a gyerek. Csak nyűg van vele.

Nem erőltettem a dolgot. Hiszen évek óta nem láttuk egymást. Mi közöm nekem ehhez? Ma már mindenki individuum, és kikéri magának, ha beleszólnak a sorsába. Közben azért eszembe jutott a rengeteg turista, akik a nagy múzeumokban a legmenőbb képeknek hátat fordítanak, hogy aztán az okostelefonjukkal lefotózzák magukat, és azonnal fellőjék a fotót az instára, a fészre, meg mit tudom én, hová, majd szaladnak újabb múzeumok s újabb fotótémák felé. Sajnos ott, az uszodában még nem ismertem azt a Horatius-sort, amit el lehetett volna mondani, és ami valahogy így hangzik: nem lelket csak eget cserél, ki messzi földre fut.

Elmondtam volna? Nem tudom. Utólag olvastam egy könyvben ezt az idézetet, és roppant találónak éreztem. Jómagam ugyan rengeteg helyen jártam életemben, és mégis, ha vissza szeretnék emlékezni, akkor csak töredékek, összetört üvegcserepek bukkannak fel a mélyből. Egy kaleidoszkóp darabjai. Nem tagadom, jó volt, izgalmas volt minden utazás, de a legjobb az egészben mindig, ami örökre megmaradt, hogy a kedvessel együtt történt mindez. No meg amikor még a gyerekek is velünk jöttek. Vagy azon a felemlegetett nyáron, amikor a nagyobbik lányunk még annyira kicsi volt, hogy köztünk aludt a sátorban. Egyedül? Egyedül soha nem jó utazni. Ha nincs kivel megosztani az emlékeket, a látnivalót. De az egész akkor is olyan, mint egy film, amire vagy emlékszünk, vagy nem. Ellenben a könyvek… Viszont erről is írtam már egyszer, tessék, erre határozottan emlékszem. Hogy a könyveket, a leírt történeteket, azokat nem felejti el az ember. És néhány képet sem. Holbein kiterített Krisztusát (A halott Krisztus teste a sírban), ami előtt Dosztojevszkij sokkot kapott; Csontváry Taormináját (A taorminai görög színház romjai) vagy Leonardo Sziklás Madonnáját. Gauguin és Van Gogh képeit. És aztán ezekről mesélni a gyerekeinknek. Ha vannak. Vagy zenéket, amiket dúdolni lehet. És más zenéket, amiket nem, mert annyira bonyolultak, vagy csak nekem nehéz eldalolni őket, de itt vannak a fülemben. Az ember, ha ügyes, egész operákat eljátszhat magának. Egy jó barátom édesapját látogatta, az idős ember már kilencven felé járt. Orvos volt, de szerette a zenét. Ült a karosszékben, és csendre intette a látogatót. Még befejezem ezt a Bachot. Ezt mondta a zongoraművész fiának, és behunyta a szemét. Folyt, áramlott a zene a lelkében. És a fiáéban is, hiszen ismerte a művet.

Hát, igen. Horatius tudott valamit.

Gáspár Ferenc