Gyerekek és emberek

Már kisgyermekként is borzasztó magabiztosan és szuggesztíven tudtam magyarázni bármiről, ami abban a pillanatban érdekelt, legyen az dinoszaurusz, szerelem, háború, költészet, képzőművészet vagy színház. Milyen bájos is a gyermek, mikor meggyőződéssel fejti ki véleményét a maga gyermeki tudatával! Csak kamasz ne lenne belőle, mert akkor képessége már erősen idegesítő. Mióta fiam is kamasz, mintha egy elvarázsolt kastély tükörtermében élnék, tudják: bármerre fordul az ember, saját eltorzított tükörképével találkozik. Nem is tudom, a gondviselés különös kegye vagy kegyetlensége, hogy mikor gyermekünk születik, először csecsemő, és csak később lesz kamasz. Persze már az óvodás- és iskoláskor közötti átmenet is ad egy finom kultúrsokkot, ha nem vigyázunk. És ki a fene akar vigyázni? Hisz az első pár évben boldogan és büntetlenül beszélhetünk és csinálhatunk hülyeségeket, gyermekünk isteni kinyilatkoztatásként tekint bármire, mit elnyökögünk neki. Bezzeg, ha eleve kamaszként érkezne gyönyörű világunkba az anyaméhből, és nem meghatón fölsírna, hanem mutálva elnyávogná magát: mit taperoljátok a köldökzsinóromat, hülyék? Mindenkitől elnézést a blaszfémikus képért, magamat is beleértve, hisz én is azok közé tartozom, akiknek gyermeke születése meghatározó istenélmény. Még a köldökzsinórt is én vágtam el, amit, ha most tizennégy éves fiamnak mesélnék a megható emlékektől párálló tekintettel, tudják, mit mondana? Szerintem tudják.

Öt éves lehetett a gyerek, álltunk a zebránál, vártuk a zöldet, egyszer csak így szól: ezt a sok rohadt autót… Szórul szóra az én szövegem mondta vissza, a hangsúly is az enyém volt. Lepergett előttem minden mizantróp átkozódásom, a világ rútsága feletti méltatlankodásom, epés megjegyzésem, amit valaha a füle hallatára elsütöttem. Jesszumpepi, hát micsoda élő példa vagyok én?

Szóval tanulságos elképzelni, hogyan osztaná ki a körülötte állókat egy újszülött, ha valami karmikus baleset folytán egy kamasz tudatával születne. Minden családtag, aki buzgón készül szerepére: a gondos, szerető anya, a büszke, szorgos apa, a gyöngéd nagyszülők, a vicces nagynénik és nagybácsik, a jópofa unokatestvérek egyből megkapnák a képükbe, hogy valójában mérgező személyiségű sérültek, önimádó futóbolondok, mosolyálarc mögé búvó, önző szemétládák, vagy teszetosza, szerencsétlen barmok.

Bocsáss meg, Istenem, de nem lenne jobb tényleg túlesni már az elején a feketelevesen? Nem lett volna jobb az emberiség történetét is úgy intézni, hogy az ősemlősök meg a jégkorszak után jön a világháború meg az elonmusk, és akkor most volna az Édenkert meg Atlantisz? Tudod, mint a családi hétvégén: előbb túlesünk a nehezén, bevásárlás, kocsimosás, aztán mehetünk kirándulni.

Istennek szerencsére nem kell válaszolnia többmilliárdodjára is erre a marhaságra, mert az ember ilyen fölvetések után általában elszégyelli magát, aztán jó esetben a szégyenen is túlesik, és inkább teszi a dolgát. A látható világot mozgató láthatatlan törvényeket nem lehet fölborítani, gondviselés és szabad akarat finom összjátékába nem lehet belepiszkolni. Illetve lehet, hogyne, be lehet venni a történelmi esemény utáni tablettát, meg a karmagyorsítót, de annak megint olyan következményei lesznek ránk és környezetünkre, amik aztán ismét a szabad akarat és a gondviselés összjátékának mintázatába illeszkednek. Nem lőhetjük ki magunkat egy másik dimenzióba, ahol tiszta lappal leszünk majd tökéletes szülők és gyermekek. Legalábbis addig, míg nem vittük végig, vagy nem fejlesztettük tovább a mintázatot, mi nekünk adatott.

Sokszor gondolok fiatal apai föllángolásaimra: ellopom a fiam ebből a gonosz, technokrata világból, elszökünk egy székelyföldi esztenára birkát nyírni, vagy Szibériába rénszarvast pucolni, vagy amazóniai esőerdőbe majmot röptetni. És megtanulunk csillagok alapján tájékozódni, megtanuljuk állatok és növények beszédét, és a nagylábujjunkkal gyújtjuk meg a tábortüzet, minek fényénél ősi legendákat mesélek gyermekemnek, és megtanítom a világ minden titkára…

Jó reggelt, számlát befizetted, szülői értekezletre elmentél, vásároltál vécépapírt meg gyógyteát?

És ilyenkor jön a jól ismert csiki-csuki, kompromisszum, hozzuk ki nullára. Mert ideális körülmény nem létezik, ahogy normalitás sem, minden csak valamihez képest valami (kivéve az isteni, örök igazságokat).

A sokat emlegetett gondviselésnek hála, azonban bizonyos dolgok minden körülmények között megtehetők, ilyen például a mese (hozzám hasonlón magyarázni szerető szülőknek: amíg mesélünk, biztos nem mondunk hülyeséget). Azt lehet tábortűznél, radiátor mellett, csupasz földön, puha ágyban, híd alatt, mennyben és pokolban, mesélni mindig és mindenhogy lehet, nyugodjunk meg: beépül. Amikor a kamasz gyerek beleveti magát a mémek, videobloggerek, vicces videók és a legváltozatosabban gyilkolászós játékok mátrix-gyehennájába, és mindez el is kezd dőlni a szájából, higgyük el: ez csak átmeneti fátyol, ami mögött (ha a gyermeki ártatlanság áldott korában nem féltünk attól, hogy kipállik a szánk) ott van a Micimackók, Tesz-vesz városok, Rémusz bácsik, Pán Péterek, Fehérlófiák, Csillagszemű királykisasszonyok, Mátyás királyok tudatból kiirthatatlan tömege. És a legváratlanabb pillanatokban fog föltörni a fátyol alól a felnőtté válás beavatását kereső, rettenetes próbatételek átjárójában toporgó kamaszban ez az ősmasszívum, és olyankor egy kicsit megnyugodhatunk. És evvel talán elegendő lesz kitartanunk a következő ilyen pillanatig.

És akad még más eszközünk is, legközelebb ezekről is mesélek majd.

Juhász Kristóf