Gyerekek és emberek II.

Épp a fiam tizennegyedik születésnapjára készülök csöndeskén: kipucolom a tűzrakó helyet, kaszálok egyet, hogy megtaláljuk, aki majd eldől; a négy méteres erdei lián diadalív, amibe a gyertyákat fúrom, már megvan, és akkor gondoltam még egy kábé három méter magas tizennégyes számra benzinbe mártott fenyőgallyakból, és a gyermek majd elfújja poroltóval. Tetszik érteni, a tortás gyertyafújást teatralizálnám valami komolyabb beavatássá. Mondjuk csak kisebbfajta poroltóm van a műhelyben, lehet, hogy kéne vennem nagyobbat is, mielőtt fölgyújtom a kertet?

De hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, azonos című (és reményeim szerint közös) töprengésünk első része végén azt ígértem, elmesélem, milyen gyermeknevelési eszközeink vannak még a mesélésen kívül. A nevelés napjainkban kissé eufemisztikus terminus, helyesebb volna életmentést mondani, csak az meg kissé félreérthető – legalábbis, amíg az emberiség jelentős része épp azt hiszi életnek, amitől a gyermekek életét mentenie kéne.

Kiskorában a fiam sok olyan filmet megnézett, ami nem gyereknek való – hogy ez miért, kinek a hibájából volt így, ne firtassuk, a tékozló szülők csonkacsaládi dinamikája egy másik történet, melynek elbeszélésére (talán) egy másik alkalommal kerül sor. A felelősséget amúgy is mindenki viseli (ha nem akarja, akkor is érzi, mikor idővel a bőrére ég), ha ott volt, akkor azért, ha nem volt ott, akkor meg azért. A lényeg, hogy már idejekorán föl kellett vennem a harcot a gyermekem tudatát abuzáló, jól vagy rosszul fizetett filmipari szakmunkások által kreált beteges fantáziaképekkel. Nem apróztam el a dolgot: varázstalanítottam neki az egész filmipart, úgy, ahogy van. Vagyis ő mesélte az élményeit, én meg soroltam szépen: ez a művér, ez a műanyagból készült, festett maszk, vagy műkéz-műláb-műfej, itt a kamera, ott a reflektor, és a kellékes, a maszkmester, a sminkes, a világosító meg a szerencsétlen színész mind abból él, hogy a rendező kitalálja az egész baromságot, amit sok pénzért lehet eladni. És amitől direkt rosszakat álmodnak azok az ostoba felnőttek, akik annyira ingerszegény, pihepuha műjólétben élnek, hogy már csak ilyen mesterséges ingerek segítségével találnak utat szunnyadó ösztönvilágukhoz. Jó, ez utóbbit már nem biztos, hogy mondtam akkor épp óvodáskorú gyermekemnek, de gondolni biztos gondoltam, és gondolom azóta is. De ha mégis mondtam, az se baj: az egyik oldalon túladagolják a hülyeséget, a másikon az okosságot, aztán együtt kihozzuk valahogy nullára.

Hogy melós volt-e a demisztifikáció? Meghiszem azt. Amíg a gyermek nem kezd kamaszodni, és óriási méretűre nagyítva látni szülője és nemzője minden hibáját, amíg anya és apa abszolút bölcsességgel és hatalommal bíró, félisteni lények (még akkor is jó ideig azok, mikor a gyerek tudat alatt már sejti, hogy bizonyos intézményektől, mint az iskola, az óvoda vagy a körzeti orvos, ők sem tudják föltétlenül megvédeni, tehát a világ sokkal bonyolultabb és ijesztőbb, mint az anyaölből vagy a kiságyból első látásra tűnt), addig tolni kell, ami a csövön kifér. És utána is, ha engedi. Mikor később egy éven keresztül meséltem a fiamnak a Végtelen történetet (Nem ismered, ó, Olvasóm? Azonnal futás az antikvárba Michael Ende klasszikusáért!), az nem a hétvégi apuka bizonyításkényszeres sportteljesítménye volt, hanem egy olyan ember munkája, aki még nagyon keveset tudott, de azt tudta, hogy nincs más választása. Egy olyan fiatalember munkája volt, aki még a saját beavatásával sem végzett, és már rég a gyermekééhez kellett építenie a megfelelő valóságot.

A gondviselés kegyes volt hozzám: ha nem volt semmim, kaptam kölcsönbe. Isten jó darabig nem adott a báránykámhoz kertecskét is, de azt engedte, hogy mások kertjében legeltessek, és ez ellen másoknak sem volt kifogása, mert – többnyire, és remélem – annyit legeltettem, amennyit ültettem is. Így taníthattam a gyerekem már óvodás korában kecskét fejni, fát hasogatni, meg egyáltalán az állati és növényi entitások közötti közlekedésre. Hozzáteszem: a gondviselés nemcsak kegyes volt, hanem kiterjedt is, mert az állatokkal és növényekkel való kapcsolódásra a gyermek normálisan összetartozni képtelen családjának minden távoli sarkában volt lehetőség.

Emlékszem, valami ünnepségen hagyományőrzés címszó alatt technósított svábsramli gyerekmondókákra favágást imitáltak az ovisok kartonpapír fatönkön, karton-kisbaltákkal (az óvodapedagógusi képzésen nagyobb hangsúlyt kéne fektetni a koreográfia nemes tudományának bemutatására – vagy pusztán fölhívni a hallgatók figyelmét, hogy ilyen is létezik). Mármost minden gyerek fél kézzel fogta a kellékbaltát, és úgy simogatta vele a fatönköt, hogy nyilvánvaló volt: fogalma nincs arról, mit is kéne eljátszania. Az én fiam bezzeg! Az én fiam két kézre fogta azt a baltát, és akkorákat sújtott vele a Patyomkin-fára, hogy először attól tartottam, apró papírfecnikké csapkodja kellékeit, mielőtt még lemenne a sramlitechnó, és ott fog állni dologtalanul, míg a többiek végigszerencsétlenkedik a műsort. De akkoriban még épp tudott annyira alkalmazkodni, hogy legalább körülbelül úgy csináljon valamit, ahogy mindenki más.

A tudatosságra nevelés gyümölcsét ritkán aratja le látványosan a jó szándékkal megvert szülő. Ugyanolyan ez, mint a gyermekkorban mondott mesék búvópatakja, amiről az előző részben meséltem. A baltás téma viszont akkora gyümölcsöt termett, hogy azóta is alig bírom vinni örömömben: pár hónapja a fiam, épp tizennegyedik születésnapjához közeledve, hirtelen megkívánta a flexet. Addig-addig nézte, mi szépet csinálok a műhelyben az állítható fordulatszámos kék Bosch sarokcsiszolóval (én is a zöld alapszerszámmal kezdtem pár éve, mint minden nem szakértő barkácsoló, aztán tovább tanultam, de a szerszámok és gépek misztikus világa megint egy másik történet, melynek elbeszélésére más alkalommal kerül sor), míg ő is nekikezdett. Csiszolt fémet, csiszolt fát – a vágókorong még korai – alacsonyabb fordulaton, és miközben tanítottam a korongcserére meg a helyes tartásra és mozgatásra, rájöttem, milyen piszok nehéz átadni azt, amire évek alatt magától jön rá az ember. Mert lehet magyarázni, hogy jobban nyomd rá meg finomabban mozgasd, de igazán úgyis a saját bőrén (jó, inkább a gyorsan fogyó flexkorongok és munkáskesztyűk meg munkadarabok bőrén) jön rá a gyerek, mi is történik egy faág meg egy avatatlan kézben életveszélyes, elektromos szerszám találkozásakor.

Ebben a melóban meg pont az a fárasztó, hogy többnyire nem csinálunk semmit, csak figyelünk. Figyeljük a gyermeket, és csak akkor szólunk, ha nagyon muszáj. Hagyjuk, hadd csinálja, hadd érezze az anyagot, a gépet. A magamfajta szószátyár apák ilyenkor gyakorolhatják türelem és alázat erényét. Ha meg nem vagyunk elég erényesek, és megkíséreljük végigpofázni a gyakorlatot, akkor hamar ki fogunk dőlni, mert túl kell ordítanunk a flexet (plusz nyilván a gyerekre fülvédőt is adtunk a védőszeműveg- és kesztyű, esetleg maszk mellé), és közben nyeljük a fűrészport, úgyhogy még a szájunk is kipállik.

Aztán a büszke gyermek boldogan vizsgálja a szép simára csiszolt harci botot, késmarkolatot vagy akármit, a büszke apa pedig megkönnyebbülten pakolja el vele a szerszámokat, és sepri föl a munkaterületet. Most sem csiszolta le egyik bőrfelületét sem, ellentétben valahai kezdő apjával. És valódi figyelemmel dolgozott, és komolyan vette, mert tudatában volt, hogy nem egy játékot tart a kezében, amit félredobhat, mielőtt áramtalanítaná. Valódi erőkkel, valódi téttel dolgozott. Ha okosabb volnék, utána elmagyaráztam volna neki az egész fizikát erő-ellenerőstül, súrlódásostul. De okos nem vagyok, legfeljebb ügyes, ezért inkább hallgatok, és úgy teszek, mintha fűrészpor ment volna a szemembe.

Juhász Kristóf