Amikor először jártam Moldvában, egy kis csángó faluban hosszasan elbeszélgettem egy nénivel, aki a kertben szőtt. „Zsák lesz, pujnak.” (A puj kukoricát jelent.) Hirtelen észbe kaptam, hogy hamarosan indul a buszom tovább, és ha lekésem, várhatok egy napot a következőre. Elbúcsúztam hát, és rohanni kezdtem a megálló felé. A csángó asszony, látva nagy iparkodásomat, utánam kiáltott: „Ne siessen, mert elkésik!”

Akkor, ott megcsapott ez a mondat. (Majdnem le is késtem a buszt.) Ősi időfilozófiai bölcsesség szólt belőle. Elkésni csak az tud, aki siet, mert annak időkezelési attitűdje nem esik egybe a világéval. Aki elkésik valamiről, az valójában önmagát kési le, akit csak akkor érhetne utol, ha megállna. Ha megállna, és elgondolkodna azon, mi történik vele rohantában.

Hát például az, hogy nem éli át útját. A sietős léptek az utat nem élik át, csak fölmérik. Nem ontológia, csak matematika. A gyaloglás filozófiájának fontos eleme kell legyen a lassúság tana. Aki gyalogol, annak meg kell találnia lépteinek azt a lassú ritmusát, amely a föld szívével együtt dobog. Frédéric Gros könyvének elején is találunk egy rövidke fejezetet a lassúságról.

Jó kis könyv, élvezetes olvasmány olyanok számára, akik komolyan gondolják a gyaloglást. Csak az a baj, hogy nem elég lassú. A szerző nem hagy elég időt magának arra, hogy elmélyedjen a fejezetek címében feltüntetett fogalmak mibenlétében; hogy mielőtt hű léttolmácsként megérteti olvasóival, hogyan szép gyalogolni, utazni, élni, azelőtt maga is kimerítse önnön belső végtelenségét. Ennek az a következménye, hogy nem ritkán rövidke, négy- öt flekkes, elkapkodottnak tűnő fejezetekbe botlunk. A Csendek című fejezet például mindösszesen három oldalt tesz ki. A szerző sebtében felsorolja a csend fajtáit, közben annyi témát érintve futólag, amennyi egy önálló esszékötet témája lehetne. Mint fecske szárnya a vizet, Gros úgy érint rengeteg témát, fogalmat; úgy hagyja járatlanul utak tömkelegét. Hogy a szerző híján volna az elmélyülés képességének, azt nem hihetjük, hiszen amit leír, annak filozófiai relevanciája van, az messze több merő zsurnalizmusnál. De a nagy csapongásban az olvasónak néha úgy tűnik, az író létteniszezőnek érzi magát, akinek az a fontos, hogy mindent gyorsan lecsapjon.

A csapongásnak az sem tesz jót, hogy a jórészt fogalmi fejezetcímek után, között megjelennek olyan szakaszok, amelyekben szerzőnk híres gyaloglók életét idézgeti föl. Jön Rousseau, Thoreau, Nietzsche, Nerval, Wordsworth, Gandhi és a többiek. Jön a kultúrtörténeti tabló. Jönnek a nagy gyaloglók, itt gyalogolnak mind a könyvben, ami szép és fontos ugyan, de ez inkább egy másik könyv témája lehetett volna, míg emez talán tetszetősebb volna, ha a szerző saját szellemének mélyéből fakadna föl.

De mondom, nem bántom szegényt. Néhol egészen költői módon, láttatón ragadja meg a lényeget. Nemrég például egy költőtársammal beszélgettem, aki elmondta, hogy ha eltelik egy nap úgy, hogy nem olvasott semmit, rosszul érzi magát. Nos, a papíremberi létről Gros így ír: „A falak által foglyul ejtett, székükhöz szögezett írók könyveit elnehezíti az asztalon lévő más könyvek émelyítő megemésztése. Az ilyen könyvek, mint a hízott libák, megtömve idézetekkel, telezsúfolva hivatkozásokkal, elnehezítve jegyzetekkel. Hájasak, lassan olvashatók, unalmasak.” Mondom, na: a híres gyaloglók katalógusát talán egy másik kötetre kellett volna bízni. Lehetne személyesebb, költőibb, eredetibb ez a gyalogút.

Végh Attila

(Frédéric Gros: A gyaloglás filozófiája; Typotex, 2023)