Az ifjú ment a köruton tovább
sietve és a zajjal nem törődve,
nem leste a sok lányka mosolyát,
akik kacagva ringtak el előtte,

egyszerre egy ruhának parfüme
legyinti meg… Felnéz… Egy égi, szép nő.
És szó mi szó, a nyaka az üde;
a teste finom, gömbölyű, igéző.

Követte. Mért? Vajon kit nem sodort
vak lázba bája egy kis női lábnak? –
Ki nem űzött egy hószinű fodort?
Megyünk – s botor szerelmünk játszva rángat.

Harisnyáján sorsát kereste ő.
Selyem? – De hát mindenki abba jár ma.
Paraszti vér-e, vagy előkelő?
Gazdag leány, vagy elbukott kis árva?

A nő hallotta, hogy jön, és megállt.
Az ifjú sose látott ilyen szépet.
Szívébe rontó tűz bús vésze szállt,
s remegve, boldogan hozzája lépett,

hogy a fülén át víja meg szivét…
De nyomban nagy csoport zúgott megettük.
Tolongva bámult a szájtáti nép,
s hölgyét hiába leste-várta – eltűnt.

Először is dühöngött bosszusan,
kereste nyugtalan epedve, vágyva
s nem várta meg, míg az est lesuhan,
hazafutott s korán bebújt az ágyba.

Azt véled, e fiú naív, kopott;
de mit csinálna, ha álmot se szőne,
s nem édes-e, míg künn a szél zokog,
gondolni a tűznél egy égi nőre?

E röpke perc tüzelte, s nyolc napig
kerengve szállt az álmok lepketánca,
remegve dobbant meg az árva szív,
s édes hazugság ringatgatta játszva.

Csak álmodott, imetten, egyedül,
építgetett ezernyi büszke légvárt,
hisz a szív a csaláshoz menekül,
ha forr a vér, s nem jő a nő, a rég várt.

És sorba vette az országokat,
Hellászba szállott képzeletbe véle,
s mint régimódi balladalovag,
mellette állott mindig a veszélybe.

Olykor a mélységnél, a hegy alatt
folyt a vidám, szelíd, szerelmi kettős,
s ha végre intett a szent pillanat,
csókot lopott, kapott a szeretett hős.

Egymáshoz nyomták égő arcukat
a postakocsin, ő s az álmodó lány,
s száguldtak – édes volt a hangulat,
a hold ezüstösen fürdött a tócsán.

Egyszer merengő várúrnő gyanánt
jelent meg a gót balkonon a nője,
máskor zavarva a riadt magányt,
agárcsapattal vágtatott előre.

Apródja volt, s követte mindenütt,
a hölgy a vén báróhoz hűtelen lett.
Szerette, és úrnőjével együtt
a nagy, süket erdők ölén merengett.

Nyolc nap búsult magában, réveteg,
barátjait se tűrte már körülte.
Száműzve élt, de ahogy este lett,
a fák alá egy korhadt padra ült le.

Egy reggel, amint ágyán elnyulott
kényelmesen ásítva – kelt a hajnal -,
barátai, vidám kirándulók,
berohantak zajongva, víg kacajjal.

A rétre készültek mindannyian,
csónakra kapni, bújni az erdőket,
pezsgőzni a rét zöld füvén vigan,
s a nyárspolgárokat ugratni főleg.

Az ifjú csak játszotta a komort,
azt mondta, nincs inyére ilyen ünnep,
de hogy továbbment a zajos csoport,
nézett utánuk, amint messze tüntek.

S vágyott a partra… A szabadba kint
a mormoló víz csillogtatta sodrát,
tovább suhannak ott bús álmaink,
mint a vizek mélységein a holt ág.

S van-e hatalmasabb és nagyszerűbb,
mint futni részeg, céltalan futással,
beszívni a friss, harmatos derűt,
míg az acélos hegylég búgva szárnyal?

Zúg a folyó s visszhangzik édesen,
az evezősök gondtalan dalától,
lelkünk lebeg, kinyíl a végtelen,
a gondolat száll imbolyogva távol. . .

Nyomban fel is kel, hívja inasát,
eszik, ruháját perc alatt felölti,
vonatra ül, Marlyba vágtat át,
s az állomáson várta már a többi.

Az éj könnyétől csillogott a rét;
könnyű, ezüst köd szálldogált körötte;
madár dalolt; s a vízen szanaszét
szikrát dobált a napfény tündökölve.

A nedv pezseg, a fáknak lombja zöld,
zeng a nagy élet az őskedv zajátul,
az ébredő fényben dalol a föld,
a test s a lélek boldogan kitágul.

Igaz, kitűnő volt a reggeli,
s talán a bor is kissé elkapatta,
de szíve vad örömmel volt teli,
mikor a gyors víz-ár táncolt alatta.

Ing a ladik a hullám tükörén,
a nád a könnyű szélben összezizzen,
kedves, törékeny, dallamos növény,
amelynek lelke lenn piheg a vízben.

Aztán eveztek, a lapát zaját
kemény ütemben törte meg az ének –
s a dalra csappanó serény lapát
kavarta a tajtékos, tiszta mélyet.

Már az ebédre készülődtek ott,
mikor sietve jött sok fürge csolnak.
Egy féktelen kacaj riadt legott…
És ez szíven találta álmodónkat.

Ő volt, egy kis ladikban! Énekelt,
kacsója forgatgatta lenn a kormányt.
Az ifjú elsápadt, a szíve vert,
és a habok a lányt továbbsodorták.

Ebéd alatt hősünk ül szótlanul!
Egy nyári korcsma tornácára mentek,
zöld hárs vetett árnyat susogva túl
s szőlők szegélyezték a kicsi kertet.

Jött azután a többi evezős;
zajongva vertek harsogó, szilaj zajt.
S a víg fiúk – megannyi büszke hős –
pehely gyanánt emelgették az asztalt.

A lány velük volt, itta a likőrt.
Ő nézte, az meg csak kacagta lustán,
kacsintgatott s hogy mégse jött, kitört:
“No nézd, te szentnek tartasz, kis butuskám?”

A nőhöz ült most, s majd elállt szava;
csodálkozott, hogy ez a drága bálvány
nem büszke úrhölgy, arisztokrata,
hanem afféle könnyed és vidám lány.

A villájáról etetgette őt:
“Egyél, egérkém, kis cicám, bolondom.”
Együtt távoztak, hogy az este jött
és nem aludt hősünk az éjjel otthon. . .

Igazgyöngyöt várt a fiú, való,
s hamist talált, de szól a régi példa:
“A percnek élj”, és nem hazug a szó –
a túzok elszáll és jobb egy veréb ma.

(Kosztolányi Dezső fordítása)