Száll a szán az éjen
és a fák fehéren
meg-megrengenek.
Márvány-bolt a friss táj
és megannyi kristály
benn a rengeteg.

Ág, hógyöngy se moccan,
csönd nyomasztja hosszan,
még szellő se jár.
Jégből ívelt halvány
roppant ravatalján
fekszik itt a Nyár.

És hol a halott van,
őrt állnak nyugodtan
a komoly fenyők.
Hosszú gyolcs-lepelben
a halott hever lenn
s őrzik csöndben őt.

Hold érces sugara,
álmos éji pára,
a padlóra hull
s tündököl a széthányt
drága, téli gyémánt
számlálatlanul.

A tetőn keresztül
csillag fénye rezdül
s gyászba öltözött
ünnepélyes árnyak
karddal föl-lejárnak
a törzsek között.

(Kosztolányi Dezső fordítása)