Mátyási Péter 2009-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán. Mesterei – Molnár Sándor és Drozdik Orsolya – eltérő és sajátos utat mutattak neki a képzőművészetben. A Molnár Ani Galéria szerződtetett művésze. A képzőművészeti tevékenység mellett az Eleven Blokk Művészeti Alapítvány elnöke, az Albertfalvi Hely- és Iskolatörténeti Gyűjtemény munkatársa, és rajzszakkört is vezet. – Somogyi-Rohonczy Zsófia interjúja.

Somogyi-Rohonczy Zsófia: A honlapodon a 2015-ben készült műveiden még erőteljesen szerepelnek az ember által alkotta épületek és szerkezetek. Mi okozta ezután a változást?

Mátyási Péter: 2009-től kezdve biciklivel járok mindenfelé. Érdekes, hogy máshogy ismeri meg az ember a várost, ha a periférikus látómezőben elsuhannak az épülethomlokzatok és a tárgyak. A természet és az épületek, mind a kettő a minket körülvevő környezet, amiben a fókuszom az elején a városra jellemzőbb, épített környezetre helyeződött, később egy kicsit áttevődött a természeti környezetre. Az ipari létesítmények fóliára radírozott pasztellképeit Bernd és Hilla Becher munkássága ihlette. Indusztriális fotóikon többek között a Ruhr-vidék ipari emlékeit örökítették meg, én a magyarországi erőltetett iparosítás éveiből választottam épített emlékeket, például a dunaújvárosi – korábban sztálinvárosi – víztornyot. Az ötvenes évek jellegzetes nehézipari, illetve egyéb ipari létesítményeit próbáltam úgy megjeleníteni, hogy mindegyik vagy építés alatt áll, vagy valamilyen tartószerkezet látható rajta, utalva ezzel a biztosnak hitt társadalmi struktúra átmeneti jellegére. A 2017-es Wunderwelt kiállítást egy plébánián talált album, a Wunderwelt der Alpen inspirálta. Az ember a monumentális természeti formák iránt érez egyfajta csodálatot. Ez a monumentalitás abszolút benne van a hegyekben, akárcsak egy nagy víztoronyban vagy egy kohóban. Ezeket az élményeket kezdtem el összegyúrni, és így jött létre az anyag, ahol már nem az ipari, hanem a természeti monstrumok vannak jelen. Nagyon egyszerű eszközkészletem volt: ragasztószalagok, maszkoló szalagok, amiket plexi rétegekre ragasztottam és oldalról megvilágítottam. A világos és sötét foltokat a ragasztószalag gyűrődése hozta létre. A 2018-as Herbárium című kiállítás arról szólt, hogy miután apu meghalt, rám maradt a kert gondozása, de én ezt a feladatot nem tudtam ellátni, hiszen sok helyen kellett lennem. A képzőművész lét részei a rezidenica programok, amikor eltűnsz hónapokra. Ezt egy kertben nem teheted meg, mert akkor egyszerűen elvadul. Ez a tapasztalás kifejezetten nem az épített, hanem a természeti környezetre helyezte a hangsúlyt bennem is.

SRZs: A Tűlevélszőnyeg című munkádban nemcsak az anyag jött a természetből, hanem az egész metódus is. A folyamatos változás és ennek a változásnak a tiszteletben tartása és megélése is megjelent benne.

MP: Ezt a munkát 2018–2020-ig csináltam szakaszokban. Először a Herbárium című kiállításra készült egy 1×2 méteres szúnyogháló. Abba kezdtem el a kertünkbe áthullott leveleket szisztematikusan beletűzdelni. A szőnyegben voltak friss, még zöld tűlevelek a szomszédból átnyúló ágakról, és régebbiek is. Így kialakult egy érdekes átmenet az öregekből a fiatalabba, ami egy idő után eltűnt. Tudatosan választottuk ezt a munkát Petró Zsuzskával (a Lassú élet kiállítás egyik kurátora), ami reagál a műkereskedelmi szempontokra is, hiszen az emberek próbálnak tartós, értéktartó, akár befektetési céllal vásárolni képzőművészeti alkotást. A munka egyik eleme se örök, ezért ennek abszolút része az, hogy bármikor lejár az ideje, és szétesik, lebomlik. Nagyon szerettem ebben a munkában a készítés folyamatát, ami megvan a kertészkedésben is. A 40–50.000 lyukba egyesével tűztem be a fenyő kocsányos tűleveleit, ami egészen monoton munka, így egy idő után az ember már-már más állapotba kerül. Egyfajta meditatív állapothoz tudom hasonlítani, megszűnik az idő. Előttem van egy kis szekvenciákból álló felület, ami az egész látómezőt beteríti. Maga a munka nagyon lassan halad, de látod a teljes egészet. Ez a munkafolyamat egy kicsit szembe megy a felgyorsult világunkkal.

SRZs: A kert gondozása egy sajátos ritmust ad az ember életének. Hogyan élted meg ezt a változást? Milyen helyet foglal el az életedben a természettel való foglalkozás?

 MP: Amikor a 2018-as kiállításra készültem, nagyon sokat jártam ki a kertbe. Ez egy jó konstelláció volt, hiszen képzőművészeti és kertészeti tevékenységemet is össze tudtam hangolni. Nyilván ez nem egy konstans dolog, nem tudok fixen mindig ott lenni. A Végtelen tőke munkám kifejezetten erről szólt. A végtelen munkáról, amiben minden évben van tavasz, minden évben újra kell metszeni, megint kell ásni. Nem te szabod meg, hogy van-e kedved vagy nincs, hanem egyszerűen mindennek megvan az ideje.

SRZs: Említetted, hogy a kiskert a kis döntések, felelősség helye, de te foglalkozol nagyobb léptékű felelősségekkel is. A Növényportrék sorozatod a Vörös listában található, Magyarországról kipusztult növények listáján alapszik.

MP: Nemrég a Power of Plants című kiállításhoz kapcsolódó podcastben is felmerült a művész felelőssége a környezetvédelem terén. Lehet, hogy én vagyok túl kétkedő, de nem hiszem, hogy a képzőművészeti létnek ilyen nagy felelőssége lenne. Ettől függetlenül fontosnak tartom ráirányítani a figyelmet a kérdésre. Mivel én képzőművész vagyok, ezért ezt az eszköztárat kell használnom arra, ha valamit fontosnak tartok elmondani, például a biodiverzitásról. A Növényportrék sorozatnál a kiindulópontot a rokonoknál látható, a falon lógó, családtagokról készült fotók jelentették, akik között ugyan volt, akit nem ismerhettem személyesen, de tudtam, hogy kicsodák. Egyfajta közvetett kapcsolatom volt velük, ahogy ezekkel a növényekkel is. Próbálom megőrizni őket az utókornak. Ovális portré keretekben helyeztem el őket, ezzel próbáltam a növényeket behelyezni az ember privilégiumaként jellemző portré szerepbe. A hierarchikus gondolkodásmód szerint a piramis tetején az ember áll, legalul az egyszerűbb létformák. Miért ne lehetne ezt felcserélni? Régen, amikor még az ember nagyobb harmóniában élt a természettel, jobban ismerték a növényeket, több mindenre következtethettek a természet jelzéseiből. Egy tanárom mesélte, hogy a „Török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja, síppal, dobbal, nádi hegedűvel” gyerekdal arról szól, hogy minden szervnek megvan a maga rezgése, amit régen a sámánok ismertek, és ezt a tudást használva gyógyítottak. Ezeket ma már tudománnyal gyógyítjuk, régen inkább a hagyomány volt, ami tudásként emberről emberre szállt.

SRZs: Decemberben a Kezdetben volt a kert című kiállításon tényleg természeti környezetbe kerültek a munkáid. Milyen volt a Füvészkertben látni őket?

MP: Nagyon jó volt látni, hogy milyen befogadóak az emberek, és hogy a Füvészkert dolgozói nem határolódnak el attól, hogy a kertbe képzőművészeti alkotások kerüljenek. A Növényportrékból is vittem be pár darabot, ahol a megfestett növényekhez hasonlók vagy éppen a már kipusztult növény alfaja került a képem alá. A magas páratartalom a kis üvegházban kihívás volt a képeknek, de az érdekes kiállítási szituáció felüdülést és igazi inspirációt adott a galériák steril falaihoz képest.

SRZs: Sokat beszéltünk a mai ember túlhajszolt tempójáról. Szerinted egy műalkotás megfigyelése hogyan tudna segíteni kiszakadni ebből az őrült tempóból? 

MP: Először talán azt kellene elérni, hogy az emberek több műalkotást fogyasszanak. Azt tapasztalom, hogy a kicsit másfajta gondolkodás- és megközelítésmód, ami ideális esetben az elmélyülésből fakad, más szempontból világíthat meg egy kérdést. Ehhez elkerülhetetlen az, hogy a társadalom tagjait érzékenyítsük erre, és ez nemcsak a művészet, hanem mindannyiunk feladata. Itt van a lassulás kérdése is. Az embernek tudatosabban kellene visszakanyarodnia a természettel való szinkronitásra, és nem a főnöke vagy a gazdasági mutatók által megszabott irányt követni. A rutinok más irányból való megközelítése szükséges, és ebben talán lehet szerepe a képzőművészetnek. Az utóbbi években divatba jött, hogy bizonyos cégstruktúrákba, egy-egy projektbe beemelnek képzőművészt is a másfajta megközelítésmódja miatt.