Én nem szeretlek, tölgy, kevély erősség,
mert lombjaiddal büszkén fogod át
városdúlók vérmocskos homlokát,
s legyezgeted a harcok szörnyü hősét.

És nem szeretlek, meddő-bús babérfa,
mert télen is nőssz jéghegyek fölött
s uralkodók tar homlokát födöd,
ha fürtjük az időknek martaléka.

De szeretlek, szőlő lágy venyigéje,
édes gerezd tanyája, kedv igéje,
bor anyja, áldott búfeledtető.

S téged leginkább, ó sötét fenyő,
mert deszkáidból készül az utolsó,
a legnyugalmasabb ágy, a koporsó.