Áve rím! Te, ki a lantos
vad-kalandos
költeményén égre kel
s fényes, tündökölve izzó
mindenik szó,
hogyha a nép énekel.

Két csók közt a lázas elme
szenvedelme,
míg a zajló tánc forog,
s aztán a vágyat, mely óhajt
és a sóhajt
lágyan összehangolod.

Majd remegve és repesve
szól az estbe,
hogy vidult az ifjúság
s az arató-nép a földön
messze-dörgőn,
lábbal verte ritmusát.

Mily keményen és kevélyen
zúg a szélen
hősi bajnok éneket,
lándzsa vérzik, bús örömtől
felcsörömpöl
s a vas-pajzson elreped.

Ronceval egy ordító lant,
hogyha Roland
kardján ég a gyűlölet,
kürtbe fúj és nappal-éjjel
a nevével
tölti be a völgy-ölet.

Majd sötét, borzadt sörényen
száll serényen,
Babiécán, boldogan,
lágy románccal hősi Cídet
isteníted,
aki zászlók közt rohan.

És a Rhône vizébe mosva
aranyosra
porlepett, zilált hajad,
túlzengesz fülemüléket
s szól az ének,
Toulouse kertjei alatt.

Rondello hajója mélyén
lázak éjén,
a vágy és vitorla vagy,
csók a haldoklónak ajkán,
mely e halvány
hölgy szájára odafagy.

Ó jövel: vagy nem fogant-e
egykor Dante
jámbor és zord rímeket?
Véled ment le haldokolva
a pokolba
s véled szállt a föld felett.

Szép császárnő, a hazámé,
ávé, ávé,
ó latin, királyi sarj,
ím köszönt egy forradalmár,
nem tagad már,
meghajol, csak te akarj.

Ősapáink gondja, éke,
légy ma béke,
légy nekem te áhitat,
adj virágot, gyenge-lágyat,
lenge vágyat
s a haragnak adj nyilat.

(Kosztolányi Dezső fordítása)