Részlet Iancu Laura kötetéből

Naplónyelven

Azon a sosem volt éjszakán, amelyet megálmodtam, s amelyről ez idáig, napló, neked sem szóltam, eljött hozzám egy kísértet-alak s magával rántott egy nagy pusztaságba, ahol a semmi lakozott. Sem táj, sem ég, sem tudat, csak a félelmetes szörny, ami szájtátva közeledett felém. Elém állt a kísértet, nem szólt, sugallta: „Ősatyáinkra kérlek, szent kódexeink nyelvét ne szentségtelenítsd meg, légy hű archaikus nyelvedhez!” A kietlen világban semmi nem emlékeztetett arra: ki vagyok én s vajon ki hangja szólalt meg?! Aztán valaki újból elrántott, hatalmas palota tetejére állított. Fekete ruhás, szigorú tekintetű kísértet állt akkor előttem és azt mondta: „Ha táltos vagy, akkor hát szavamra, repülj a Parnasszusra!” Ezután hatalmas tömegben találtam magam. Emberek serege ült körbe egy végtelennek tetsző márvány asztalsort. Kezükben aranytoll, merített papír előttük, némelyik fején glória, mások szemében gyász. Olyan is volt, akinek kezében nem járt a toll, láttam csalót, aki társa írását másolta. A sötét végben láttám egy embert, aki idegen volt valamennyi között. Trónusra irányította tekintetem akkor a kísértet, és azt súgta: „Az a hely neked van fenntartva, ha teljesíted szavam!” Ekkor láttam meg, hogy a kísértet nem csak egy egyszerű kísértet: Janus-arca volt! S ahogy ezt felismertem, a tisztátalan-lélek elhagyott, felébredtem. Talán a valóságba. Talán egy valóságba. Hogy honnan tudom? Ismerem álmaim kísérteteit. Alakváltozásra képes kortársaim ők.

Hogy értsd, miről beszélek… A minap, amikor szokásos helyemen ültem, és a könyvemre vártam, régi ismerős jelent meg előttem. „Olvasom kegyed verseit, hogy úgy mondjam… nézze, maga most akkor csángó vagy magyar? Vagy mifene? Már megbocsásson!” Tájékozott, mi mindent tud rólam, amit én nem – gondoltam. „Tudniillik – folytatja – ha csángó, akkor az illem s a kötelesség azt kívánná, hogy csángó verset írjon! Nem gondolja? Hát akkor én most megmondtam magának, hogy tudja!” Az eset erősen emlékeztetett egy korábbi „ünnepi” pillanatra, amikor egy asszonyság, diplomaszerzést követő továbbtanulási szándékomról értesülvén azt üzente: „Úgy-e nem gondolja, a kapától egyenes út vezet a tudományba?” Mi tagadás, az élet valahogy sose hagyott időt efféle fontos kérdések végiggondolására. Valakinek hát el kellett ezeken helyettem töprengnie… Némaságom az embert dühbe kergette. „Á! Hogy maga magyar költő! Azt felejtse el! Nem hozhat szégyent a magyar irodalomra!”

Tudod, napló, ez így hiábavaló… te nem felelsz kérdéseimre… Pedig tudod, te csak tudod… óh, hiábavaló itt minden szó. Olyan ez a világ nekem, mint egy cafatokra mosott lobogó… Pokoltüzekbe mártott, az emlékező elme sötét járataiból feltörő félelem. Rémálom. Szép álom. Rémálom. Szép álom. Amiben már semmi anyag, semmi idő, semmi szellem. Színtiszta álom Isten szívében. De mindez – s az Igazság úgy általában – ugyan kit érdekel? A népnek mese, szép mese kell! És az én népem nyelve valóban a nép legszebb meséje – mondatja velem elfogultságom? Szeretetem.

(Magyar Napló, 2018)