Vidékies, sötét vasárnap-délután!
A város alszik, lehajol a gondhoz,
a szélkakas, mint vasmadár rikoltoz
valami háztetőn, közönyösen, tunyán.

A szélbe kóborló, vak rémület zajog,
ritkán tűnik fel ember künn a járdán:
papok, csuklyás parasztnők mennek árván.
Vecsernyéről jövő, imádkozó anyók.

A nő unatkozik s kinéz az ablakán,
belémered az űrbe és magányba.
A függönyök mögött a vén palánta
sorvadva hal meg. Az unalomtól talán.

Ne merj a függönyön át betekinteni
az ősi házba, a tágas szalonba,
a vén falon – aranykeretbe fogva –
ott lógnak az ősök szigorú képei.

Meggyszín csipkéjük ring, pompázik a zeke
– a címerük a kép aljába festve –
s ők bámulják, hogy csillagzik az estve,
hogy alszik el puhán a város élete.

És a vén fészkeken bús sejtelem suhan:
beléjük fut a rég letünt Középkor!
Mint amikor az éjjel árnya szétfoly
s lámpákba bújik el a nap szomoruan.

A virrasztó lámpák fényük búsan vetik,
mint néma gyászban álló tisztes őrsök,
kihúnyt tüzet, kihúnyt emléket őrzők,
mint hogyha egy Istent gyászolna mindegyik.

A bús harangok meg zokogva konganak,
a rozoga harangláb összerezdül
s úgy döng a hang a városon keresztül
mint a koporsón az utolsó földdarab.

(Kosztolányi Dezső fordítása)