Bár sok földet bejártam, hol a szent
ős Szépség istenítve tűnt elém,
s bár sok-sok édes, vágyas kép jelent
szivem elé dús álmok éjjelén,
való- vagy árny-másod sohsem lelém;
s most látlak s ím kontár festő vagyok,
hisz bájad csupa újság s csupa fény: –
annak, ki nem látott, szóm csak gagyog
s kik láttak már, nekik méltón mily szó ragyog?

Óh, bárcsak tudnál megmaradni így:
tavasz-igéret, mit nem ront le tél,
szép test s hő, tiszta szív közt drága frígy,
ámor, ki bár szárny nélkűl, földön él,
s szelid, minőt a Remény sem remél!
Bizonnyal az, ki hűn nevel s ki véd,
ez ifju bájban, mely ragyogva kél,
látja agg élte szivárvány-ivét,
melynek szent színe szórja a búkat szerteszét.

Ifjú, nyugati Péri! – jó nekem,
hogy már korom kettőzi a tiéd,
igy hűvös szemmel, nyugton nézhetem,
veszély nélkül, zsendűlésed diszét:
mily jó, nem látnom rommá hullni szét!
S még jobb, hogy míg az ifjak szive mind
vérzik, szemed verése megkimélt,
melyből nekik majd üdvök üdve int,
de hajh, a Szerelem kínt épp a kéjbe hint.

Oh, ragyogjon e vad gazella-szem,
mit fénylőn felvetsz, majd félőn lesütsz,
s mely ver ha villog s pezsdít ha pihen,
e dalra s adj mosolyt is drága szűz,
minőt hiába kérne kába tűz,
ha mernék lenni barátnál egyéb!
Óh, édes, tedd meg! s ne kérdezd, mi űz:
lantomra kérni ifju lány kegyét:
koszorumba füzöm, szűz líljomúl vegyék!

Igy majd neved dalomba fonva él
s ha néha nyájas szem e könyvbe néz,
Harold lapjáról Janthe képe kél:
elsőnek tűn föl s végsőnek enyész,
s ugye, ha por leszek már és penész,
lágy ujjad olykor még lantomhoz ér,
idézni bókom, melyben ifjan élsz?
Csak ennyi, mit költőd, emléke kér;
nem túlsok e remény s e kis baráti bér?

(Tóth Árpád fordítása)