Persze, hogy hazudok. Természetesen léteznek, hisz tudtommal egyikünk sem született egy időben a saját nagymamájával, hanem szép egymásutánban érkezünk a látható világba, majd távozunk belőle. Habár a lélekvándorlás alapeszméje szerint ugyanaz az ősöreg lélek testesül meg újra és újra, míg csak el nem jut a kozmikus bölcsesség ama fokára, hogy egyesül a mindent átható világlélekkel, és akkor már nem kell újra megtestesülnie. Ez egy nagyon szimpatikus gondolat, és sok kérdésre választ ad, hogy aztán legalább kétszer annyi új kérdést vessen föl, vegyük csak a legégetőbbet: ha ugyanazok a halhatatlan lelkek szerencsétlenkednek már különböző testekben a világ kezdete óta, miért ismétlődik a történelemben megannyi ugyanolyan hülyeség? Valami kozmikus pedagógiai kudarc részesei vagyunk a nagy lélekiskolában, amiért ennyien ismételnek évet újra és újra? Miért nem látjuk a teremtés kezdetei óta eltelt világkorszakokban az egyértelműen fejlődő tendenciát? De ebbe most ne menjünk bele, a téma kozmikus méretei okán egyszer majd külön írást fog érdemelni.

Szóval nem materiális értelemben tagadom a generációk létezését, hanem annak a jelentőségét tagadom, amit a populáris kultúra, illetve a közgondolkodás a nemzedékváltásoknak és a nemzedékek kényszeres differenciálásának tulajdonít.

Hű, de pórul járnánk most, ha hirtelen megpróbálnám összegereblézni az összes sztereotip közhelyet, ami nemzedékekhez és nemzedékváltásokhoz kötődik! Szinte az élet minden területére kiterjed ez a spekulatív gondolatkör pro és kontra.

Régen minden jobb volt, a nagyszüleink még tudták, mi a munka, a munka is tudta, kik a nagyszüleink, bezzeg az új generáció csak kábszerezni tud, meg éjszaka gördeszkázni a körforgalomban!

Ma minden jobb, kivéve az öregeket, a nagyszüleink azt se tudják, mi az az internet, az internet se tudja, kik a nagyszüleink, bezzeg mi olyan korszerűen meg tudjuk rendelni online az elektromos rollert, elektromos cigarettát meg napelemes vibrátort, ők meg csak analóg sopánkodnak, hogy régen minden jobb volt!

A generációkat jelző betűcímkék fokozzák az ügy erőltetettségét. Kezdődött ugye az x megjelöléssel. Az x jelét a tömegkultúra legjobb tudásom szerint a matematikából vette, ahol is az ismeretlen definiálására szolgál. A jelentéstartomány aztán kiterjedt: titokzatos, különös, furcsa, megmagyarázhatatlan, előzmény nélküli, meg még a csuda tudja. Lásd: X-sugár, X polgártárs, X-faktor, a Magyar Szocialista Munkáspárt X. kongresszusa, X-men, X-akták, X bolygó, Mister X… (Versenyezzünk: melyik generáció tagjai találják meg elsőként a fölsorolásban a kakukktojást?)

Szóval lett az X generáció, aminek se előzménye, se utózmánya, és furcsa, megmagyarázhatatlan, és nem tartozik sehová, és egyáltalán. Aki ezt a marhaságot kitalálta, nyilvánvalóan nem gondolt a további generációkra, hiszen ha valami nem tartozik sehová, az generációs alapon nem is folytatódhat. Tehát igazából az X generáció tudatra ébredését követően vagy a világvégének kellett volna bekövetkeznie, vagy az X generációnak abba kellett volna hagynia a szaporodást. Mivel nem vádolnánk a tudatosodott X-eket azzal, hogy bort ittak és vizet prédikáltak, jóindulattal föltételezzük: azok az X generációhoz tartozók szaporodtak, akik vétkes tudatlanságukban nem voltak tisztában azzal, hogy ők az X generáció. Így lett aztán Y és Z generáció, mert ezek mindenáron folytatni akartak egy olyan hagyományt, ami direkt azért lett elkezdve, hogy ne legyen folytatása. Ha ugyanis azt akarták volna, hogy a dolog eleve folytatható legyen, akkor nyilván nem az ABC végén kezdik. Mert ugye most majd mi lesz? A Zs betű után megyünk vissza az elejére? Vagy áttérünk a szanszkrit ABC-re? Vagy a sumír ékírásra? Ezeknek kétségtelenül megvan az az előnye, hogy régóta nem beszélt nyelvek, tehát senki nem tudja, miképpen kell a képi jeleket kiejteni, legföljebb körül lehet írni azokat, például: „három vízszintes vonal áthúzva egy félkörrel, ami fölött egy kis kukac van öt pöttyel egy hullámzó karikában-generáció”. Egy ilyen meghatározás kétségtelenül javítani fogja a generáció tagjainak szövegértését, memóriáját és kiejtését!

Általánosan elterjedt tévhit, hogy minden nemzedék kitalál valami újdonságot, amivel szülei-nagyszülei nemzedéke ellen lázadhat. Lássuk az alábbiakban népszerű zenekarok képeivel illusztrálva a XX. – meg kicsit a XXI. – század (ezúttal ne zavarjon meg minket a két X) második felének nemzedékeinek lázadását az öltözködés terén!

A Beatles együttes bőrdzsekiben lázad az ’50-es, ’60-as évek fordulóján:

A Black Sabbath együttes tagjai lázadó bőrkabátokban a ’70-es években (külön figyelmet érdemel a nemrég elhunyt kiváló énekes, Ozzy Osbourne remek szabású kabátja – hasonló fazonban lázadtak minálunk a ’40-es, ’50-es évek fordulóján az ávósok és a házmesterek, valamint jelen sorok írója is a ’90-es évekbeli lángoló ifjúsága során. Utóbbit persze a Black Sabbath jobban érdekelte az ávósoknál):

A Judas Priest együttes forradalmi bőrviselete a ’80-as években:

Az Immortal zenekar példás állóképességgel viseli rémisztő bőrmicsodáit a ’90-es években:

A Rammstein zenekar minden ismert tradíciót arcul köpve bőrruhákban pózol az ezredforduló után:

De félre a tréfát – vagy fokozzuk inkább? Ha olvasóm netán titkon úgy érzi, az egymástól markánsan elkülönülő generációk közhelyével egy másik közhelyet állítok szembe, nevezetesen: minden, ami most történik, már megtörtént máskor is – voltaképpen jól érzi. Ez a fenti bőrruhás viccelődés lehetne akár ez utóbbi közhely szimbóluma.

De evezzünk földhözragadtabb vizekre: X, Y, Z stb. generáció addig különbözik egymástól, amíg nem kell rakni a tűzre. Amíg nem kell behordani a kályhába a fát. Amíg nem kell megpucolni a krumplit, vagy fölvágni a kolbászt. Vagy amíg – horribile dictu – nem kell új vécépapírt vinni a vécébe. No, addig tartanak a generációk. Persze lehet azzal jönni, hogy az Iluska mama minden levesbe belefőz egy csirkenyakat, miközben Emma és Tódor unokák már rég vegánok, de hát akit érdekel a történelem, az elolvashatja, hogy Mátyás király idejében bizony kerülhetett az ünnepi asztalra citromos hódtappancs. Napóleon seregei pedig, mikor az orosz télben vonultak vissza a fölégetett Moszkvából, nem ritkán fenyőkéregből őröltek lisztet maguknak az éhhalált megelőző kenyérkéjükhöz. Elég vegán, nem? Magyarul szólva: ismert történelmünk során az emberiség mindent megevett már, a mindennek a mindenét is megette már, és minden mellett voltak érvek, ellene pedig ellenérvek. Bizonyos korokban az emberevés például gyakran visszatérő dilemmának bizonyult. Most eltelt párezer év, s ugyanilyen erkölcsi kérdés vetül föl az állatevéssel kapcsolatban. Aztán megint eltelik párezer év, és erkölcsi kérdés lesz a növényevésből, aztán a fényevésből… Távol álljon tőlem a gúnyolódás, pusztán számba veszem a távlati lehetőségeket. Mely szellemi munka máskülönben sajnálatosan ritka a bármit evők többségének körében.

Tovább is bagatellizálnám a fölvetett problémát. Szintén közhelyszerű gondolatmenet a generációs különbségeket a digitális világba való betagozódásban mérni. Hogy Pityukának már hat hónaposan beültetik a kisagyába az USB-csatlakozót, Marika néni meg még mindig csak az arckönyvön bolyong.

Mekkora dolog ez ahhoz a skandalumhoz képest, mikor valamikor a késő középkorban egy messze csatatereket megjárt férfiember először vitt haza egy szakállas puskát a falujába, és az összes többi falusi pasasnak azt mondta, hogy íjatokat-nyilatokat a szemétre dobhatjátok immár?

Vagy ahhoz az égbekiáltó botrányhoz képest, mikor szintén a késő középkorban holmi parasztok elkezdtek a saját anyanyelvükön misét mondani és Bibliát fordítani?

Ezek a dolgok megrengették az akkor ismert világot. Puskások és íjászok, illetőleg latin és nemzeti nyelven misézők gyilkolták egymást halomra.

S természetesen a világrengés meg gyilkolászás szinte folyamatosnak mondható. Vannak békésebb időszakok, amiket természeti vagy társadalmi kataklizmák követnek – és így tovább az ismert és ismeretlen történelem végtelenjében…

Most épp egy békésebb időszakot élünk (leszámítva a szomszédunkban dúló háborút, meg az összes többi háborút, ami valahol dúl a világban, csak pont nem jut eszünkbe). E békét pedig remekül föl lehet használni arra, hogy kitaláljuk az X, Y, Z generációt, mert addig se kell krumplit pucolni.

A saját szemeinkkel látjuk mindannyian: ha valaki a tévé elé ülteti a gyerekét, annak olyan következményei lesznek.

Ha valaki minden lefekvéskor mesét mond a gyerekének, annak amolyan következményei lesznek.

Ha valaki mindenhová taxival viszi a gyerekét, annak is következményei lesznek.

Ha valaki traktorra, biciklire vagy talicskába ülteti a gyerekét, annak szintén következményei lesznek.

És amikor tizenéveseket látok, amint a Rábából kifogott csukát nyúzzák, vagy amikor Nietzsche-ről elmélkednek, vagy amikor politizálnak, akkor tökéletesen láthatóvá válik: nem generációk mozognak egyetemes történetünkben, hanem örökölt-tanult-kényszerből fölvett viselkedések mintázatai kavarognak.

Minden korban voltak lázadók és megalkuvók, igazak és hamisak.

De végezetül idézzünk föl egy ennél is hatalmasabb sztereotip közhelyet: régen az emberek beszélgettek a vonaton-buszon, ma meg mindenki csak a telefonját bámulja. Nézzünk őszintén emlékeink csillogó tükrének ragyogó mélyébe: hányszor beszélgettünk életünkben értelmes dolgokról vonaton-buszon? S ezekhez képest hányszor bámulunk értelmes dolgokat a telefonon?

Nem sejtünk itt véletlenül szinte ugyanolyan arányokat? Miszerint ugyanannyi hülyeség jutott el hozzánk a tömegközlekedési eszközökön spontán kierőszakolt kommunikációs csatornák révén, mint a világháló korszellemnek megfelelő böngészése közben? (A korszellem? Amennyiben hajlandók vagyunk Korszellemet egy allegorikus alaknak tekinteni, úgy elmondhatjuk róla: eredetileg valami teljesen másra gondolt…)

Bármit is válaszoljunk töprengésünk során e kérdésre, egy biztos: a válaszkeresés során könnyen juthatunk arra a lázadó gondolatra, hogy sokkal több, nálunk jóval idősebb vagy ifjabb felebarátunk gondolkodik hozzánk hasonlón, mint gondolnánk. S hogy nem szabad a tűnődés iránt való restségünkből leragadnunk olyan nemzedéki habarcsnak vélt dolgoknál, mint a közös zenei- vagy filmélmények. A középkori ember is járt moziba, csak ehhez többször fordult meg a saját fejében és fantáziájában, mint modern kortársaink többsége.

Azért létezünk (az ismert) évezredek óta, hogy megkapjuk a lehetőségeket a néhány emberöltőn túltekintő látásra is. Éljünk vele bátran!

Juhász Kristóf