Fátyol Viola alkotói munkásságának bázisát a fotó adja, de a kézirajz, a kollázsok és más technikák is alkotói folyamatának részét képezik. Művei saját történeteiben gyökereznek, de az általa fókuszba helyezett érzésekkel könnyű a nézőnek is kapcsolódni. A művésszel A szívem is sír belül – Gyászmunkák kiállítás kapcsán beszélgettünk. – Somogyi-Rohonczy Zsófia interjúja.

Somogyi-Rohonczy Zsófia: Műveidből egy sokszínű, sok területen helytálló nő képe rajzolódik ki. Te hogyan mutatnád be magad?

Fátyol Viola: Fátyol Viola vagyok, két gyerekem van. Ez tulajdonképpen az első dolog, amit el kell mondanom magamról. Nem volt mindig így. Az anyaság mint identitás nyilván a gyerekek születése után érkezett meg. Időbe telt, amíg belenőttem, de most azt gondolom, ez az első számú szerepem. Ezenkívül művész vagyok; a területem leginkább a fotográfia és annak határterületei. Szerencsés vagyok, hiszen nagyon hamar elindulhattam a művészi pályán. Az érettségi után azonnal az Eszterházy Károly Főiskolára kerültem, ahol rajz-vizuális kommunikáció szakon végeztem, és onnan kerültem a MOME fotó szakára. 2015 óta tanítok a MOME-n, és másfél éve a fotó BA programját vezetem. Még az iskoláim előtt, már egészen korán találkoztam a művészléttel, hiszen mindkét szülőm művész: az anyukám Kányási Holb Margit textilművész volt, apukám pedig Fátyol Zoltán festőművész, költő. Mindketten sokféle művészeti műfajjal foglalkoztak; egyikük munkássága sem szűkíthető le egy-egy területre. Mellettük belenőttem a művészlétbe.

SRZs: Munkáidban a családi történeteidet, érzelmeidet dolgozod fel. Mennyire nehéz vagy éppen könnyű a magánszférádba beengedni a nézőket?

FV: Szerintem könnyű, legalábbis én nem nagyon tudom máshogy csinálni. Egy kiállításra való felkéréskor meg kell találnom a kötődési pontjaimat a kiállítás témájához vagy koncepciójához. Ennek a személyes érintettségnek egyszerűen muszáj kialakulnia, mert csak akkor érzem hitelesnek azt a művészeti munkát, amit csinálok. Ha ez megvan, széles skálán mozoghat azon témák sora, amik érdekelnek. A gyermeknevelés, az anyaság különböző tapasztalati rétegeitől a múzeumi archívumokkal való munkán át a fotográfusnők fotótörténeti megjelenéséig terjedhet ez az érdeklődés, és ki tudja, milyen irányokba burjánzik majd tovább a következő években. Az alapot adó személyes origópont az én személyes élményanyagomban gyökerezik: emlékeimben, régi vagy jelenkori tapasztalataimban. Ebből a tapasztalati csomagból választok és építkezem. A személyességnek azonban nem kell öncélúnak lennie, sőt, úgy gondolom, csak akkor működik egy mű a néző számára, ha az nem vagy nemcsak Violáról szól, hanem valamiféle univerzális élményről, tapasztalatról, világban való létről. Így a befogadó is képes a saját élményanyagán keresztül kötődni a műhöz.

SRZs: A munkáid nemcsak örömteli, de fájdalmas élményeket is feldolgoznak. Van a munkafolyamatnak egyfajta öngyógyító szerepe is?

FV: Természetesen van gyógyító hatása még akkor is, ha nem a gyógyulás céljával kezdek neki a munkának. Ez a tudatosság szintjét általában nem éri el, és ez jól is van így. Beszélgetésünk kiindulópontja A szívem is sír belül – Gyászmunkák című kiállításon szereplő munkáim, melyek létrehozása abszolút segített abban, hogy el tudjam fogadni anyukám hiányát. Tudomásul venni, hogy már nincs itt, vagy hogy másként van itt. Amikor ezeket a fotókat készítettem, nem mondtam ki, hogy ez a terápiám része; ez egy organikus folyamat volt, amely belső szükségletként jelentkezett. Gyakran, illetve ideális esetben később el szoktam jutni a tudatosság egy olyan szintjére, ahol megértem, vajon miért akartam lefényképezni a kórházi ágy gyűrődéseit vagy édesanyám ételesdobozait, de az első képek készítése alatt gyakran még nem érkezem meg a tudatosságnak erre a fokára.

SRZs: A fotó egy pillanatot rögzít, mégis alkalmas egy olyan komplex folyamat bemutatására, mint a gyász feldolgozása. Te hogyan használod a fotó eszközét?

FV: A fotó egyszerűen csodálatos. Nagyon-nagyon sok fotót nézek – a tanítás, az alkotás és az elméleti-kutató tevékenységem miatt is –, és még mindig azt gondolom, hogy a fotográfia a legjobb dolog a világon. Jómagam nem csinálok nagyon sok képet. A telefonommal fotózok emlékképeket, de nem azoknak a fotósoknak a sorát erősítem, akiknél mindig van egy fényképezőgép. Ez a fajta fotográfia kevésbé jellemző rám, legalábbis az életemnek ebben a szakaszában. Engem a fotó sűrűsége, egy pillanatot magába sűrítő jellege érdekel: benne van, ami eddig történt és az is, ami ezután fog történni. Benne vannak a szavakkal nehezen kifejezhető érzelmi rétegek, de nagyon erősen kötődik a valósághoz. És pontosan csalóka valóságviszonya miatt érdekel jobban a fotó, mint bármely más műfaj. Régóta tudjuk, hogy nem az igazságot ábrázolja, de azért mégis nagyon szeretünk hinni egy-egy fotográfiának. Szerencsés vagyok, mert az én közegemben (a tanárkollégák, a hallgatók, a családom és művésztársaim körében) mindenki gyakorlottan értelmezi a képeket. Úgy élhetem az életemet, hogy ha képekkel beszélek valamiről, akkor bízhatok abban, hogy azt a többiek megértik, és én is megértem, amikor ők képekkel akarnak nekem valamit üzenni. Tisztában vagyok vele, hogy nem mindenki van így ezzel, de úgy gondolom, a fotót mégis egy kicsit mindenki ugyanúgy érti, helytől, világtól, mindentől függetlenül. Valószínű, hogy az AI módosít ezen, de a fotó és a valóság különös viszonya olyan mélyen beleivódott az emberek értelmezési mintáiba, hogy több idő kell, hogy elhiggyük, ez most már tényleg nem az igazi.

SRZs: Amikor megkapsz egy kiállításkoncepciót, vagy megfogalmazódik benned egy ötlet egy fotósorozat vagy tárgyegyüttes kapcsán, milyen folyamatok zajlanak benned?

FV: Az első lépés, ami a lényegi része egy mű születésének, egy intuitív pillanat. Amikor egyszer csak eszedbe jut, hogy mi lenne, ha…? Nem lehet megjósolni, hogy ez pontosan mikor jön el – a zuhany alatt vagy a villamoson, akár kávéfőzés közben –, de most már merek számítani arra, hogy el fog jönni. Az intuitív pillanatban születő gondolat alapján kezdek fotózni, installációt készíteni vagy szétvágni egy könyvet, és térbeli kollázst csinálni belőle. Ha megvan ez a kiindulási pont, akkor a következő lépésnél a tudatos tervezés veszi át a főbb szerepet: kitalálom az időpontot, hogy milyen legyen a fény, hogyan fog az egész kinézni. Ez már tervezés, designfolyamat. A harmadik részben meg kell találnom, hogy mi lesz az a forma, amiben a kép majd megjelenik, ami pedig már teljes egészében designtevékenység. Ekkor azon kell gondolkodnom, hogyan tudja a kép valóban elérni azt a hatást, amit szeretnék. Valahogy így haladok egy tudattalan gondolati tevékenységből egy nagyon tudatos gondolati tevékenység felé.

SRZs: A jelenben minket körülvevő folyamatos zaj nem igazán támogatja az intuitív elmélyült folyamatokat. Téged mennyire zavar ez a zaj, és hogyan tudsz alkalmazkodni hozzá?

FV: Nekem nem igazán kell csend és elvonulás ahhoz, hogy megszülessen bennem egy elképzelés. Nem kell hosszabb idő, már az elégséges, hogy elmehetek egyedül zuhanyozni, vagy reggel, amíg még mindenki alszik, van egy félórám, ami számomra termékeny időszak. Amennyi időm van, annyi idő alatt kell megcsinálnom a művészeti munkámat. Lehet, hogy ez reggel félóra, ha szorít a határidő, akkor lehet, hogy kapok itt-ott fél napot, egy napot. Úgy gondolom, ezt a fajta extrém alkalmazkodóképességet az anyaság termeli ki, és a művészeti tevékenységem minden részét áthatja.

SRZs: A képek mellett van olyan irodalmi mű, amely inspirált, nagy hatással volt rád?

FV: Szomorú valósága a kisgyerekes édesanyáknak, hogy nagyon keveset olvashatnak. Nekem ehhez csönd és nyugalom kell, ezért leginkább éjjel olvasok. Az angol nyelvű krimik kikapcsolnak, míg a munkám miatt a szakirodalmat olvasom. Kevés alkalom adódik más dolgok olvasására, de azért van egy olyan könyv, ami tényleg nagy hatással volt rám: Oravecz Imre Ondrok gödre című műve, családregény-folyamának első darabja. Olyan átfogó kép rajzolódik ki benne a XIX. század magyar paraszti valóságáról, aminek segítségével átéreztem, hogy az én családom min mehetett keresztül. Megértettem egy csomó mindent abból, hogy jelenleg miért élünk így, hogy akár a személyes, akár a közösségi viselkedési mintáink alapjai valahol ott gyökereznek. Ebben az 1848 utáni időszakban, a jobbágyfelszabadítás után létrejött egy tömeg, aki azt hitte, hogy végre most önerőből egy másfajta életet tud saját magának teremteni, de egész egyszerűen cserbenhagyták. Még nem fejeztem be a regényfolyamot, de már ettől az első könyvtől is rengeteget kaptam. Innen is köszönöm Oravecz Imrének, hogy áttételesen megírta sokunk családi történetét.