2025 márciusában a Budapest Galéria pályázati felhívásában neurodivergens művészeket keresett készülő kiállításához. Később fél éven keresztül együttműködve, egymást támogatva egy olyan kiállítás jött létre, ami neurodivergenshez és neurotipikushoz egyaránt szól.

Nem baj, ha még nem hallotta az olvasó a neurodivergens kifejezést. Én se gyakran. Még úgy se, hogy egyre inkább foglalkoztat az agyam sokszor nem szokványos működésének megértése. A tárlat pedig éppen ebben tud többet adni az amúgy is lenyűgöző vizuális élményeken túl: segít tisztázni a különbségeket és hasonlóságokat, kérdéseket tesz fel és szituációkat mutat be, megéléseket és érzelmeket villant fel, hogy közelebb hozza a nézőt a témához. Mindent átsző a szakmai tudás nyugodt és magabiztos hangulata, a tisztelet és a nyitottság érzése, a megengedés könnyedsége. A falakon és a kísérőfüzetben könnyen érthető nyelven is megismerkedhet a látogató a kapcsolódó fogalmakkal, legyen szó az ADHD-ról (figyelemhiányos hiperaktivitászavar), ASD-ről (autizmus spektrumzavar), maszkolásról, hiperfókuszról vagy éppen meltdownról. Meglehet, hogy idegenül hangzanak ezek a kifejezések, de egy biztos: mindannyiunkat érintenek. Egyrészt azért, mert a környezetünkben biztos, hogy van egy személy, akit érint – akár van diagnózisa, akár nincs –, és így mindenkinek segít az ő nézőpontjuk megismerésében, vagy éppen az érintett személyeket támogató eszközök, mint a könnyen érthető kommunikáció szövegei vagy egy esemény menetének pontos leírása, neurotipikusoknak is éppúgy hasznosak lehetnek.

A kiállított munkák megértése, az általuk adott nézőpont beépítése saját működésünkbe közel sem mindig egyszerű feladat. P. Szathmáry István egész termet beterítő grafikái (Minden agy szép) első pillantásra vidám figurák és jelenetek tömkelege, de ott van minden megszólalásában a frusztráltság, ami a felnőttkori diagnózis kézhezvétele előtt és után is részét képezi a neurodivergens személyeknek. Humoros, de kíméletlenül őszinte, szó szerint feketén-fehéren tárja elénk vívódásokkal teli világát. Gyarmati Zsuzsi egésztermes társasjátéka (Életke) is csak első pillantásra mókás. Valójában egy élet-halál harc bontakozik ki a szemünk láttára. A művész saját élményei nyomán vezeti át a nézőt a diagnózis felállításán át a gyászfeldolgozásáig. A „játék” azonban kilép saját életének határai közül, hiszen a falon sorban tűnnek fel az autista közösség kihívásait bemutató információs mezők is. A kiállítás alkotói rendkívüli bátorsággal dolgoztak saját élményeikkel, ezzel pedig a közbeszéd témájává emelték azt, amit az érintettek egy jelentős része a maszkolással pontosan elfedni igyekszik. Németh Dóra műcsoportja (Nem ér a nevem) egy kedves kis figura álarca segítségével mutatja be a maszkolás hétköznapi helyzeteit, amelyet a neurodivergens emberek létbiztonsági okokból vállalnak, de el is szenvednek. A térben szinte lebegő nemezelt maszkot körbejárva feltárul a bűbájos kis maszkban megbúvó sebezhető és elszigetelt „én”, aki idegrendszerének hálózatában próbál eligazodni. Az idegrendszeri sajátosságok ugyanis fontos tényezői a neurodivergens személyek megértésének: olyan egyéni jellemzők, amelyek a neurotipikus szemlélő számára első pillantásra furcsák lehetnek, mégis komplex és „mást” is bevonó alkotások jöhetnek létre a speciális gondolkodásmód folyományaként, mint Rubóczki Benedek interaktív installációja (Cím nélkül) és festménye. Az installáció szenzorai a nézőt figyelik, letapogatják mozgását és reakcióit, akárcsak az erre fogékony személy idegrendszere. Ez az érzékeny idegrendszer mizofónia esetében bizony kifejezetten heves válaszokat adhat az őt körülvevő zajokra. Ebbe a szindrómába és egy komplex érzelmi- és figyelemszabályozási folyamatba, a különböző érzelemszabályozási technikákba vezeti be a nézőt érzékletes csillogó szobraival Dóra Emese (Világok között). A barlangot, zárt világot idéző térben felsejlő formák vonzóak, ugyanakkor pontosan azt a lélekállapotot írja le, amely a neurodivergens személyt jellemzi. A szenzorossággal dolgozik Velegi Csaba is (Somatic Loop), aki hétköznapi hivatását, a svédmasszázst hívja be egy pillanatonként újjászülető zenei performansz létrehozására. Az emberi testen mozgó kezek hanggá változnak, és az így létrejött zene közvetíti a művész világát a néző felé.

A tárlat számos művében ráeszmélhet a néző, hogy a neurodivergens személyek által hatékonyan alkalmazott megküzdési stratégiák és érzelemszabályozó eszközök a neurotipikusok számára is segítséget nyújthatnak traumáik feldolgozásában, hétköznapjaik megélésében. Turchányi Zsófia háromcsatornás videóinstallációja (Egy epizód) a tánc és a természet gyógyító erejét ajánlja fel a néző számára is lehetőségként. A tüllrétegeken keresztül feltáruló világ emlékezteti a látogatót a mindennapjainkat uraló szűrők és torzítások hatására.

A kiállítás és az itt bemutatott művek olyan feladatot vállalnak fel, amely segít a társadalomnak a neurodivergens személyek számára is egy könnyebben élhető világ megteremtésében. Ehhez szükség van mindannyiunk ismereteinek bővítésére, nyitottságra és egy alapvetően tolerancián alapuló attitűd kialakítására. A közösség építése pedig fontos mérföldkövekből áll össze, ahogy Francsics Györgyi egésztermes installációjának (Kőszikla) közepén elhelyezett folyamatosan bővülő kőcsoportja. Az itt gyűlő történetek, apró győzelmek hozzájárulnak egy egészségesebb emberi közösség felépüléséhez.

Somogyi-Rohonczy Zsófia

A kiállítás kurátorai: Hermann Júlia, Kollár Dalma Eszter. Kiállító művészek: Dóra Emese, Francsics Györgyi, Gyarmati Zsuzsi, Németh Dóra, P. Szathmáry István, Rubóczki Benedek, Turchányi Zsófia, Velegi Csaba. A tárlat megtekinthető 2026. február 1-ig a Budapest Galéria (1036 Budapest, Lajos utca 158.) kiállítótereiben.

A fotókat Juhász G Tamás készítette.