Hűvös tavaszi este volt. Ezt csak onnan tudom, mert az okostelefonom kijelzi, hány fokos a hőmérséklet odakint. A nyugodtnak mondható, csendes éjszakában egyszer csak megszólalt a Für Elise géphangja: valaki felkaputelefonozott. Későre járt, bátortalanul emeltem fel a kagylót. A vonal végén, odalentről egy fázós férfihang szólt bele: „Dobjon ki, kérem egy kis kaját nekem.” Nem akartam hinni a fülemnek, ezért rákérdeztem, hogy mit csináljak. „Dobjon ki nekem egy kis kaját, kérem.” Hirtelen rávágtam, hogy körbenézek a hűtőben. Gondolkodás nélkül mentem a hűtőhöz, és egy műanyag dobozban sorjában heverő töltött káposzta-osztagon akadt meg a szemem. Gyorsan beizzítottam a mikrót, és közben kenyeret tettem egy zacskóba. Nekem nem fog hiányozni a szénhidrát, gondoltam, így az összes fellelhető pékárut becsomagoltam. Találtam műanyagvillát is, azt és a megmikrózott káposztákat beletettem egy szatyorba. Kirohantam vele a főbejárathoz. Nem láttam senkit. Akkor hátra mentem a hátsó bejárati ajtóhoz. Sehol senki. Csalódottan lóbáltam a szatyrot. „Elkéstem” – gondoltam, amikor a szomszéd tömb kinti lépcsőjéről elkezdett lefelé futni felém egy kapucnis fiatalember. Észrevehette a házunk központi világítását és a csapóajtó nyikorgó hangját. Én sietősen letettem a földre a szatyrot, amit ő felvett onnan. Csak a szemeit láttam, az arcát maszk takarta. Akkor döbbentem rá, hogy rajtam az sem volt, mert annyira siettem hozzá kifelé. Nem vésődtek belém a szemei, nem tudnám felidézni nagyon az alakját sem, de mintha vékonyabb lett volna az átlagnál. Megköszönte, és azzal elszaladt. Nem értettem, mi olyan sietős neki. Aztán visszamentem a lakásba, bezártam az ajtót, leültem a gép elé. Majd idegesen felpattantam a székről, visszamentem az ajtóhoz meggyőződni róla, tényleg bezártam-e. Mai napig nem értem, hogy volt bátorságom egy vadidegen férfihang kérésének engedelmeskedni. Akkor és ott fel sem merült bennem, hogy akár álszöveg is lehetett volna ez, és simán leüthettek volna. Azóta is a fülembe cseng viszont a „kidobni” szó imperatívusza. Úgy beszélt magáról, mint egy kutyáról, macskáról, disznóról, akiknek csak úgy odadob az ember egy kis kaját. Milyen lelki devalvációval küzdhet ez az ember. Az értéktelenné válás érzését talán fel sem fogja. Már nem is emberként gondol önmagára. Mint egy kivert jószág, úgy somfordál az éjszakában, nyúzottan, lelkileg megnyomorítva. Azt sem tudom, hol aludt el vajon, melyik kinti padon érte az újabb küzdelmes napot ígérő hajnal. Vagy azt sem, hogy a maszkját mikor és hogyan fertőtleníti például. Persze ez a legkisebb gondja. Az ő harca nem a pandémiáról szól. Elképzelem a magányát. Hogy senki nem beszélget vele. Hogy nem kérdezi meg tőle senki sem, hogy hogy van. Hogy mindenki messziről elkerüli, ha szembejön vele. Hogy körmei alatt a kosz világít. Hogy már nem érdekli az a kérdés sem, mivégre született a világra. Hogy…

Az ablakom alatt csírázik egy díszfa. Nem tudom a nevét. Ahogyan annak a fiatalembernek sem tudom, csak azt, hogy kicsírázik benne esténként az éhség, és virágot bont benne a tehetetlenség, majd fává kérgesedik benne a félelem, lelkében a sajgás. Azóta is minden este várom a Für Elise-ét.

Lajtos Nóra