Fukuyama vs. Hegel

Francis Fukuyama
Georg Wilhelm Friedrich Hegel

Francis Fukuyama 1989-ben jelentette meg A történelem végéről című írását, amely könyv alakban 1992-ben, A történelem vége és az utolsó ember címmel látott napvilágot. Fukuyama ebben a művében azt állítja, hogy a szovjet birodalom bukásával az egész világon uralomra juthat az emberiség történelmének legfejlettebb kormányzati formája, a nyugati típusú polgári liberális demokrácia. Azaz valami nagyon hasonlót mond, mint amit Hegel 183 évvel korábban, 1806-ban fogalmazott meg, miszerint az emberi történelem a jénai csatával véget ért, hiszen érvényre jutott a polgári-alkotmányos rendi állam, s azt követően az emberiség feladatául már csak a „csiszolgatás” maradt a végtelenségig, azaz ennek az államformának tökéletesítése és elterjesztése az egész világon. Fukuyama voltaképpen nem tesz egyebet, mint Hegel polgári alkotmányos és (itt egy igen fontos jelző következik!) rendi államát behelyettesíti a nyugati típusú polgári liberális demokráciával. Bizonyos értelemben tehát Fukuyamára tekinthetnénk akár úgy is, mint Hegel szellemi örökségének továbbvivőjére, csakhogy az általa legfejlettebbnek ítélt államberendezkedés sokkal inkább a rousseau-i elveken nyugszik, semmint a hegelieken. „Rousseau kiindulópontja szerint az ember akkor szabad – írja Kiss Csaba a Hegel, Tocqueville és a szabadság két fogalma című tanulmányában (Magyar Filozófiai Szemle 2016/2. 129-143. o.) −, ha csak saját akaratának engedelmeskedik. A probléma az, hogy hogyan lehet az ember szabad egy politikai közösségben, ahol a szuverén akaratának is engedelmeskedni kell. Erre egy megoldás van: a szuverén akaratának és az én akaratomnak egybe kell esnie, ami a gyakorlatban nehezen valósulhat meg más módon, mint hogy én vagyok a szuverén. Ennek ugyanakkor általánosan érvényesnek kell lennie, vagyis minden embernek szuverénnek kell lennie – és mivel az egy szuverénnek nem lehetnek ellentétes akaratai, mindenki akarata egy kell legyen. Ez az akarat az általános akarat.” És Rousseau szerint eme akaratnak a kisebbség alá kell, hogy vesse magát, sőt: magáévá kell tennie azt! Mindez oda vezet, hogy (Kiss Csaba szavaival) „ha én magam mást akartam, mint amit az általános akarat akart, akkor be kell látnom, hogy nem szabadon cselekedtem, hanem természeti ösztöneim átvették akaratom fölött az irányítást, és újra magamévá kell tennem az általános akaratot.” Ez a rousseau-i korlátlan népszuveneritás viszont Hegel számára nem volt elfogadható, ő úgy vélte, az egyes ember nem képes közvetlenül valamely általános célért tevékenykedni, sőt: az egyén a maga személyes szabadságát csak egy közösség tagjaként tudja megszerezni, közösség nélkül a szabadság látszólagos, értéktelen. A közösségben pedig szükségképpen kell, hogy legyen hierarchia (vagyis egyfajta rend), mert amennyiben ez nincs meg benne, az despotiznushoz vezet, mégpedig a demokrácia despotizmusához, amit Tocqueville ír le tűpontosan az Egyesület Államok kapcsán. Kiss Csaba úgy véli, hogy „Hegel és Tocqueville szerint is a szervezetlen, tagolatlan társadalom és a központosító, de nem erőszakos despotizmus kéz a kézben járnak.” − Mindebből világosan körvonalazódik, hogy Fukuyama nagy visszhangot keltő cikke, majd könyve egyrészt egy majd két évszázaddal korábbi gondolat felújítása, másrészt a kiindulási alapjául szolgáló hegeli tétel modernizálása erősen ideológiai jellegű: a nyugati típusú polgári liberális demokrácia primátusát igyekszik világnézeti értelemben megalapozni. Hogy ez valóban így van-e, hogy az emberiség legjobb társadalmi-állami berendezkedése valóban a nyugati típusú polgári liberális demokrácia-e, afelől borongós pillanatinkban akár kétségeink is lehetnek. Kétségtelen azonban, hogy Fukuyama műve termékeny vitáknak szolgált táptalajul, amelyeken többek között Samuel P. Huntington A civilizációk összecsapása és az új világrend kialakulása című, a harmadik évezred globális társadalmi-történelmi viszonyait páratlan éleslátással bemutató és az emberiség jövőjéről egy nagyon is reálisnak tűnő víziót fölvázoló műve is szárba szökkent. Amint az is egyre nyilvánvalóbbnak tűnik, hogy a közösségétől megfosztott emberi egyednél kiszolgáltatottabb, ergo kevésbé szabad lény nemigen létezik az univerzumban.

Bene Zoltán