Gosztola Kitti közel tíz éve foglalkozik ökológiai kérdésekkel, ember és környezet kapcsolatával. A Magyar Képzőművészeti Egyetemen, festő szakon végzett 2012-ben, itt folytatta doktori tanulmányait is. 2019-ben kezdte el a tranzit.hu-val a Lehetőségek tere elnevezésű kezdeményezést, ami középiskolás korú fiatalok számára ajánl képzőművészeti és demokratikus pedagógiai módszereken alapuló foglalkozásokat. – Somogyi-Rohonczy Zsófia interjúja.

Somogyi-Rohonczy Zsófia: A természeti kérdések művészeted szerves részét adják. Hogy jelenik meg a téma a munkáidban és az életed más részén?

Gosztola Kitti: Talán ösztönösen kezdtem el természeti témákkal foglalkozni még jó 8-9 éve, ami mára egyfajta szemléletté vagy trenddé vált. A környezettörténet egyre fontosabb részévé válik a történetírásnak. Elkezdték a különböző civilizációk történetének vizsgálatában a politikai, gazdasági tényezők mellett a környezeti hatások figyelembevételét is. Emblematikus példa a Tambora vulkán kitörése, ami éhínséghez, aztán lázadásokhoz és kivándorlásokhoz vezetett. Az irodalomra is hatással volt: inspirálta Mary Shelley Frankensteinjét, John Keats Az őszhöz című versét. Ezek eddig egyfajta fragmentumok voltak, és most előtérbe kerülnek. A természetet mint történelemformáló tényezőt nem lehet eléggé hangsúlyozni. Ezzel mindannyiunknak tisztában kell lenni, és ezt csak úgy lehet elérni, ha erről beszélünk, előadásokat és workshopokat szervezünk, tehát tényleg a mindennapok részévé válik. Egy faluban nőttem fel, ahol a szobám ablakából egy kőbányára láttam. Meghatározó természeti élmény volt számomra ez a nem túlromanticizált természetkép, vagy ahogy a szintén közeli bauxit bányából érkező patak vízében fürödtünk. A Jó fa, jó hely sorozatom ötlete is onnan származik, ugyanis a szobámból ráláttam egy gesztenyefára, amit a villanyvezeték miatt csonkoltak. Fontos számomra a természet és az is, hogy ne egy erős emberi egóval közelítsünk a környezetünkhöz. Ezek a csonkolt fák a francia kertekre is emlékeztettek, azok nagyon szabályozott környezetére. Ahogy próbáljuk a természetet a saját igényeinek szerint szögletesíteni egyfajta szerencsétlen geometrikus kertészetet hozva létre. Amikor nem kalkulálunk a következményekkel, oda ültetjük a fát a vezeték alá. Ez egy még mindig fejlődő gyűjtemény, mind a mai napig fotózok fákat és fontos, hogy mindegyik fajból egy-egy rajz készüljön. Igyekszem olyan formákat, kivágatokat, csonkolásokat keresni, ami még nem volt. Szeretem csinálni ezeket a munkákat, van egyfajta elmélyült, meditatív jellege. Szeretem a lassúságát.

SRZs: A Pálinkás Bencével közös Emigráns dallamok projekt keretében a japánkeserűfűnek mint invazív növénynek a kulturális szerepét is bemutatjátok?

GK: A projektjeink lényege, hogy egyfajta erőforrásként tekintünk ezekre a növényekre. Nyersanyagként, amit fel tudunk használni kulturális közösségkovácsolás céljából. A beszéd mellett a zene az, ami minden civilizációs közösség alapja, így többek között hangszert készítünk a különböző idegenhonos inváziós növényekből. A japánkeserűfűvet eredetileg kertészeti céllal hozták be Európába, majd egész egyszerűen kivadult a kertekből, és így vált inváziós fajjá. Eredeti környezetében, a Fujin egy pionír faj, ő készíti elő a talajt más növények számára, így megteremti egy komplex ökoszisztémának az előfeltételeit. Most problémát jelent, igen, de ezt mi okoztuk, és az a kérdés, hogy hogyan kezeljük? A japánkeserűfű üreges szerkezetű, ezért könnyű fúvóshangszereket, például tilinkót vagy kürtöt készíteni belőle, így a haszontalan növény egy új kulturális közegben új jelentést és funkciót nyer. A 2021-es temesvári Art Encounters biennáléra készült projektünkben kifejezetten olyan román–magyar népdalok szólaltak meg a hangszeres dallamok mellett, amelyek a kulturális kölcsönhatásokból születtek.

SRZs: Munkáid sokszor filozófiai és tudománytörténeti elemekkel is kiegészülnek. Mi jellemzi ezeket a sorozataidat?

 GK: A Rumináció sorozat címét egy kora középkori fogalom adta, ami a Szentírás elmélyült olvasását jelöli. A folyamatra utal, ahogy a szerzetes lelki táplálékként megrágja az olvasottakat. Nevezhetjük rágódásnak is. Így kapcsolódik az én ökológiai kérdésekkel foglalkozó munkáimhoz, a különböző üvegházhatású gázokhoz vagy például a metánt nagy mennyiségben kibocsátó kérődző szarvasmarhákhoz. Francis Bacon Advancement of Learning című könyvében azt javasolja, hogy az ókori Vulcanus isten mintájára állítsunk szobrot a gyáraknak és az ipari létesítményeknek, hiszen ezek egyfajta modern kori „szentélyek”. Egy gyárkéményszerű posztamensre helyeztem a szobromat és a kezébe egy görbét raktam, ami a fosszilis energiatermelés diagrammja. Ha a jelenlegi helyzetet nézzük, akkor 2300-ra vissza fog esni a fejlettségünk a kezdetekhez. A Cannula című munkámon egy metánt termelő kompozit lény látható. Az a három kérődző állat szerepel rajta, amelyik a legtöbb metánt bocsátja ki. Egy kiméra, hiszen a görög legendák szerint a kiméra metán gázt lélegez ki a száján. Egy ipari tejeskannára festettem rá a görög vázák kiméra motívumát átgyúrva egy kortárs kimérává: szarvasmarha-kecske lény bárány farokkal. Foglalkoztatott, hogy hogyan lehet átírni ezeket a görög–római alkotásokat. Ha a környezeti erőforrások felől olvassuk a nyugati kultúrának ezeket a nagy klasszikusait, egészen más megvilágításba kerülnek.

SRZs: Olvasmányaid mennyiben inspirálnak? Mit olvasol mostanában?

GK: Bár sokat olvasok, ritkán van időm arra, hogy kedvtelésből olvassak, de azért időről időre igyekszem inspiráló kuriózumokra lelni. Ilyen például Lénárd Sándor Egy nap a láthatatlan házbancímű könyve, amit az ünnepek alatt olvastam. Lénárd Sándor az ’50-es években vándorolt ki Brazíliába, őserdő szélén élt egy kunyhóban, onnan levelezett a világ intellektuális kiválóságaival. Eredetileg orvos volt, de ő fordította latinra a Micimackót. Egyfajta polihisztor volt. Az egyik legszebb rész az írásában: „Én ültettem a ház körüli fákat, az országútig vezető út mellé a plakátokat, s minden művem közül az árnyékra vagyok a legbüszkébb, amely fáim alatt terül el. Vannak jobb utak a halhatatlanság felé… Ki lehet vágni a fát, papirost lehet gyártani belőle, rá lehet írni valamit, kiadót lehet keresni, találni, veszekedni lehet vele, simogatni lehet a megjelent művet, lehet reszketve várni a visszhangra – de mennyivel egyszerűbb, mennyivel biztosabb leheveredni a saját magunk ültette fa árnyékában, és élvezni a szerzői jogokat!” – Egyrészt a művészet, az írás és a kultúra határozta meg az életét, a másik oldalon pedig a kert és a természet. A kunyhójához tartozott egy kicsiny gazdaság haszonnövényekkel és egy erdő, amelynek fáit maga ültette és nevelte. Ebben a könyvében egy napjának a ritmusát írja le, amikor délelőtt dolgozik, a létfenntartáshoz szükséges dolgokat végzi, a délután pedig a fantázia, az elmélkedés, az irodalom, az olvasás ideje. Számos könyvet fordított, kiválóan zongorázott, de a fákra volt a legbüszkébb, amiket ültetett. Többször utal arra, hogy bemenni az erdőbe azért kockázatos, mert rájön, hogy tulajdonképpen a természet nélküle is végzi a dolgát, és a sietség és a teendők jelentéktelenné válnak. Ez a művészeti alkotásban is megvan, hiszen projektről projektre rohanva nehéz elmélyülni, és megvan a veszélye annak, hogy felszínes reflexiók születnek.