Mindannyiónknak vannak visszatérő álmai, amelyeket éveken, sőt évtizedeken át cipelünk magunkkal, jószerint életünk végéig. Ezek általában nem folytatásos álmok, hanem mint egy verkli: ismétlődő álomképek sorozata. Babits Mihály A gólyakalifa című regényének főhőse, Tábory Elemér végzős gimnazista visszatérő, de folytatásos álmában keserű sorsú asztalos inas volt, akit sokat éheztettek és vertek. Babits már itt is alkalmazta a századvégen jelentkező freudi tudatalatti én fogalmát, amely szerint elfojtott vágyainknak olyan kaotikus birodalma van, amelyhez az álmokon át vezet az út. Az ún. álommunka szerinte két műveleti sajátossággal bír: az eltolással és a sűrítéssel. Mindkettőnél az elfojtott vágyak dominálnak, csak amíg a sűrítésnél egyetlen gyűjtőszemély vagy keverékszemély formájában több személyiség is artikulálódik az álom szintjén, addig az eltolás esetében egy olyan asszociációs tér képződik, amelyben az egyén álombeli személyisége nyilatkozik meg.

Engem két visszatérő álom ejtett rabul. Az egyik (úgy kb. havonta-kéthavonta egyszer megálmodom), melyben gimnáziumi tanulóként szóbeli feleletet adok épp irodalomból. Nagyon kellemetlenül érzem magam kint a tanári asztal mellett, hebegek-habogok csak, nincs egy értelmes mondatom sem (már amennyire az álmok nyelvének van grammatikája). Soha nem álmodom végig az esetet, így nem tudom, milyen teljesítményt nyújtottam végül, de annyi biztos: lidércálomként élem meg minden egyes alkalommal. A másik visszatérő álmom, amikor is a környezetem számára halottnak hitt anyai nagyapámmal találkozgatok egy bunker mélyén: én viszek neki enni- és innivalót, és ezt a titkot nekem meg kell őriznem.

Nem vagyok álomfejtő, így csak szubjektív elképzeléseimet tudom megosztani itt, miről is szólhatnak ezek az álmok. Az első álom esetében nem véletlenül emeltem ki a teljesítmény szót. Amióta az eszemet tudom, mindig fontos volt számomra, már-már a kényszeresség szintjéig jutott el nálam az önmagam, de főképp a külvilág felé mutató teljesítménykényszer. Mindent a lehető legnagyobb erőbedobással véghez vinni, nem elég a 100%, inkább 120%-on teljesíteni. Az irodalom tantárgyhoz való álombeli viszonyom ellenkezője mutatkozik a valós világban: irodalmár lettem, igaz, olyan, aki hiába ér el sikereket, mindig nem tudja elhinni magáról, hogy amit csinál, azt jól csinálja. (Persze a jómeg viszonyfogalom, értelmezése nem ezen írás tárgya.) Az az elfojtott tudattartalom, ami ebben az álmomban felszínre jut, véleményem szerint introvertált személyiségalakzatommal írható le: egy befelé forduló személyiség rajza, amely nem más, mint a hétköznapi életben betöltött szerepem karikatúrája. Itt világosan látszik az álom és valóság kétpólusúsága: a kudarcokat átélni kényszerülő álom-én és a sikeresnek nevezhető valóság-én találkozása.

A másik álmom valamivel összetettebb is, meg nem is: nyolcvanéves nagyapámat 2002-ben veszítettem el, betegség következtében. Temetése egy esős márciusi napra esett, az agyagos földdel nagyon meg kellett küzdeniük a sírásóknak-sírhúzóknak. Amikor ráejtettem a leengedett koporsóra az egy szál szegfűmet (mert nagyapám kedvenc virága a fehér szegfű volt), akkor azt képzeltem, és erre világosan emlékszem, hogy milyen érdekes lenne, ha lenne hozzá egy földalatti járat, ahol biztosan tudnám, hogy nem csak tetszhalottként temettük el. Az élve eltemetés (orvosi szakszóval tafofóbia) valahonnan E. A. Poe elbeszélése, Az elsietett temetés rémsztorijaiból tapadhatott az elmémre, amelyet egy igen érzékeny korszakomban olvastam.

Az élve eltemetett nő alakja vetülhet ki nagyapámra, akit még tizenkilenc év után sem sikerült talán elengednem. Ez szintén egy elfojtott tudatállapot, ugyanis én a hétköznapokban nem gondolnám azt, hogy nem tudtam elengedni. Az, hogy havonta-kéthavonta „feltámasztom”, egyfajta költői-írói gesztusként is magyarázható: az alkotó személyiségnek mintegy védjegye az élettelen élővé varázslása, illetve a múlt folyamatos kísértése, amiből táplálkozhat a költői elme. A dolgok mélyére való leásás képe, a személyiség „alámerítkezése” a hétköznapin túlmutató álomvilágban, pedig lehet maga a bunker képisége, amelynek sötétsége a titokzatosságra vezethető talán vissza.

Csupán a sötétben tapogatózom akkor is, amikor ezeket a sorokat írom, hiszen nem vagyok álomszakértő, ugyanakkor hiszem azt, hogy mindannyian számos álom-alteregóban létezünk: így lehetünk egy belügyminisztériumi hivatalnoktól egy gengszteren át pornósztárok is, akik végig nyújtózkodnak – ha kell, ha nem – Freud Zsiga kanapéján.

Lajtos Nóra