Ó mért nem ülök karmesteri széken,
hogy szétnyúlhatnék, a karom kitárva!
A szenvedélyt bezárni egy gitárba!
Hah! zúgjon az ütem, vadul, sötéten!

Nem, inkább asszonyfalka esne nékem,
s a színpad egy sarkába, én, az árva,
míg zengene a trombita s a hárfa
fölszikráznék: “Bosszú, Szerelem, Éden!”

Milyen csodás! már a magasba lengek,
és puha székem eltünt, mint a felleg,
bele is borzong idegem hevessen. . .

Hintázva állok, a karom megindul,
hogy a magas és roppant trambulinrul,
a fináléba magam belevessem.

(Kosztolányi Dezső fordítása)