Nem csak a szépnem és a megszálló francia katonaság kapcsolatainak lettek (szinte minden kétséget kizárhatóan) következményei 1918 vége és 1920 márciusa között Szegeden, abban az időszakban, amelyben a várost a francia hadsereg tartotta megszállva. És nem csak olyan, az ország sorsára nézve fontos hatásai voltak ennek a megszállásnak, mint a szegedi kormányok megalakulásának, vagy a Nemzeti Hadsereg megszervezésének a lehetősége.
Bizonyos K. Péter számára példának okáért egészen mást hozott a francia jelenlét.
K. Péter öntudatos munkásember volt, s mint ilyen, a Tanácsköztársaság és a proletárdiktatúra elkötelezett híve. Nem csoda hát, hogy igyekezett Kun Béla elveit Szegeden is érvényesíteni. A francia megszállók azonban éppen úgy nem hagyták kibontakozni igyekezetét, ahogyan a többi kísérletet is, amely a munkásosztály hatalmának kiterjesztését szolgálta, csírájában elfojtották. 1918. március 22-én például a szeged-környéki vörös egységek lefegyverezték ugyan a szeged-rókusi vasútállomás francia őrségét, azonban a felmentő csapatok túlerejével szemben végül meghátrálásra kényszerültek; később megtámadták a Csillag börtön védelmére rendelt gyarmatiakat is, egyiküket meg is ölték, ám innen ugyancsak véres fejjel vonultak vissza. A proletárdiktatúra nem tudta uralma alá hajtani a várost.
A fogságba esett és a Szegeden elfogott, agitáló, szervezkedő kommunistákat (korabeli szóhasználattal bolsevikokat) egytől egyig francia hadbíróság elé állították. 1919 májusában meg is születtek az ítéletek, a legsúlyosabbak az „ellenséggel való együttműködés, kémkedés, ellenség részére való toborzás” vádpontjaiban. A katonai bírók nem sok könyörületet tanúsítottak: kényszermunkát, életfogytiglani börtönt és halálos ítéletet is kiszabtak a vádlottakra. K. Pétert például száműzték. Oda, ahová a híres Dreyfus kapitányt, vagy a regényhős Pillangót: Francia Guyana fegyenctelepeire, talán éppen a legendás Ördög-szigetre. Kisvártatva el is vitte a hajó a messzi Amerikába, ahonnan aztán soha többé nem került elő. Öt év kényszermunkát kellett volna letöltenie, illetve további öt évig nem hagyhatta volna el a gyarmatot. Két, szintén Szeged-környéki társával együtt szállították Cayenne-be, ám a két másik magyart a Nemzetközi Vörös Segély utóbb megmentette. K. Péter ezzel szemben eltűnt, minden bizonnyal meghalt az őserdőben. Ahol a legfőbb halálozási ok a gyilkosság volt: a fegyencbandák egymás közötti leszámolásai.
K. Péter esete egyike a legtragikusabbaknak. Akadtak azért nála szerencsésebbek, azon két társán kívül is, akik hazatérhettek a tengerentúlról. Volt, akit Új-Kaledóniába száműztek, ám a deportáló vonat padlóját megbontva sikeresen hazaszökött. Sokakat a Nemzetközi Vörös Segély szabadított ki. Többen pedig letöltötték a büntetésüket a francia gyarmatbirodalom különféle börtöneiben (Marokkóban, Algériában), s utána hazatértek. Vagy ott maradtak, senki nem tudja, pontosan hogyan alakult ezeknek az egyéni életutaknak a nagy része.
Mindenesetre amikor 1920 tavaszának közeledtén De Tournadre tábornok, az utolsó szegedi francia városparancsnok átadta minden hatalmát a polgári hatóságoknak, tucatnyi dél-alföldi magyar raboskodott francia börtönökben, munkatáborokban szerte a világban. Oroszlánrészt kommunisták, a proletárdiktatúra tisztviselői vagy szimpatizánsai, kisebb arányban úgynevezett köztörvényesek. Kalandregények és mozgalmas akciófilmek tucatjai születhetnének ezekből a történetekből…

Bene Zoltán