„Francia katonát sokat lehet már látni az utcákon. Világoskék egyenruhában, félrecsapott puha sapkában csoportosan járnak. Piacon, üzletekben vásárolnak és barátkoznak olyanokkal, akik értenek a nyelvükön. Kávéházban is megfordulnak, s láttunk békésen együtt billiárdozó magyar és francia katonákat. Nagyon tisztességtudóan viselkednek a közkatonák, s ez a városban nagyon megnyugtató benyomást tett.” A Délmagyarország 1919. január 4-i számában olvashatták ezeket a mondatokat a szegediek, miután a várost az 1918. novemberi belgrádi konvenció értelmében 1918 utolsó napjaiban megszállta a francia hadsereg. A megszállók többsége azonban nem csak az idegen egyenruha miatt vonta magára a szegediek figyelmét. A városba és környékére vezényelt francia csapatok nagyrésze ugyanis a Francia Köztársaság gyarmati haderejéhez tartozott: szenegáli, algériai, marokkói, madagaszkári, vagy éppen anamita (azaz indokínai, vagyis mai szóhasználattal: vietnámi) bakák lődörögtek az utcákon, tereken, üldögéltek a kávéházakban és italmérésekben, sétáltak a folyó mellett, s merengtek azon, a Tisza-partján vajon mit keresnek? A fennmaradt műtermi fotókból arra is joggal következtethetünk, hogy ezek a messze földről érkezett hadfiak nem maradtak közömbösek a szegedi szépnem iránt: nem egy hölgy zarándokolt el a város fényképészeihez, levetetni magát egzotikus udvarlójával. Komolyabb konfliktusok mégsem alakultak ki a megszállókkal. Följegyeztek ugyan egy kocsmai verekedést francia katonák és magyar legények között a Bánomkert soron (ahol, nem mellesleg, az Angyal-ház, közismertebb nevén a Jatata, azaz a bordély szecessziós épülete is emelkedett), a Rendező pályaudvarnál pedig egy ittas garázdálkodást írtak az idegen katonák számlájára, ezen túl azonban semmiféle különösebb atrocitás nem történt. A polgároknak leginkább a francia tisztek életvitele szúrta a szemét: két kézzel szórták a pénzt, aminek − a szegediekkel ellentétben − bővében voltak.

Különös epizód ez a megszállás nem csak Szeged, de Magyarország történetében is. És árnyal bizonyos rögzült képeket.

Érdemes leszögezni, hogy a franciák mindenekelőtt azért ragaszkodtak a szegedi jelenléthez, hogy így biztosítsák a budapesti antant megfigyelők és diplomaták élelmiszer-ellátását. Jóllehet Szeged sem bővelkedett a földi javakban, a főváros kíméletlenül éhezett. („Utoljára Szabadszállásra mentem, / a hadak vége volt / s ez összekuszálódott Budapesten / kenyér nélkül, üresen állt a bolt.” – írta József Attila a Kései siratóban.) Ebből következően a hadtápvonalak biztosítása volt a legfőbb oka és célja annak, hogy a francia hadsereg Szegeden állomásozott: a város és környéke hasznot hajtott nekik és az antant budapesti kontingensének. Ugyanakkor az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a franciák szintén hasznot hajtottak Szegednek, végtére is megóvták mind a román, mind a szerb betöréstől, dúlástól. És megóvták a Tanácsköztársaságtól éppen úgy, mint a munkáshatalom ellen föllépő erők túlkapásaitól. Sőt! Szeged francia megszállása kihatott az egész ország sorsának alakulására. Hiszen amennyiben Szegedet nem francia katonai városkormányzó irányítja és nem erős antant hadsereg tartja kézben ama bizonyos „dicsőséges 133 nap” idején, akkor bizony igencsak valószínű, hogy az 1919-es nemzeti kormányok sem alakulhattak volna meg a Tisza-parti városban. És igen valószínű, hogy Horthy Miklós nem hirdethette volna ki azt a bizonyos rendeletet június 6-án, amellyel a Nemzeti Hadsereg megszületett. Bár sokak szerint történelmietlen minden „mi lett volna, ha…” kezdetű kijelentés, a magam részéről megkockáztatom, hogy nagyon is messzire vezethet és számos eredménnyel kecsegtet egy-egy ilyen fölvetés végiggondolása…

Vajon megfordult a megszállók fejében, hogy végleg Szegeden maradnak? Vélhetően nem. Amint a budapesti antant kontingensről már nem kellett gondoskodni, el is hagyták a várost legott. Mintegy 60 sírt hagytak maguk után a szegedi Belvárosi temetőben, többségében muszlim katonák nyugvóhelyeit, akik 1919 januárja és októbere között haláloztak el. Ám őket is elvitték utóbb: 1923 tavaszán minden francia katonasírt exhumáltak, és a maradványokat Franciaországba szállították. A megszállásnak emléke nemigen maradt. A köztudatból szinte teljesen kikopott ez az epizód. Azért, persze, mindig akadnak, akik emlékeznek. Például az a szegedi polgár, aki még az 1980-as években is levelekkel ostromolt egy francia családot, mert bizonyítani tudta, hogy az ő apja a família egyik tagja, egykoron szegedi megszálló tiszt, aki sosem ismerte el gyermekének. Szeretett volna megismerkedni a rokonaival, ám sosem kapott választ. Elnézve a már említett műtermi fotográfiákat, nem ez lehetett az egyetlen ilyen eset. 1920-ban talán olyan gyerekek is születtek Szegeden, akiknek a bőre sötétebb volt a megszokottnál… Szenegáliak, marokkóiak, algériaiak leszármazottai. Akik valószínűleg sosem találkoztak a nemzőapjukkal. De ez már egy másik történet.

Bene Zoltán