Gáspár Ferenc írása Döme Barbara Árva lelkek mellékutcája című kötetéről

Nem szeretem a „női író” jelzős szerkezetet – szerintem erről írtam is már korábban –, de Döme Barbara esetében úgy érzem, nem elég az írónő megjelölés, hiszen tárcái egészen finoman, sejtelmesen, pókhálószerűen lebegő női írások; egy ilyen magamfajta Móricz-féle fél liter köpő (Karinthy Így Írtok Tiművéből az elnevezés) férfi nem tudna ennyire hajszáleresen dolgozni. Zárójelben: nem is állna jól neki.

Döme most megjelent kötete, az Árva lelkek mellékutcája olyan tárcákat tartalmaz, amelyek a mai negyvenes-ötvenes nők érzéseiről, fájdalmairól szólnak. Írásai néhol sejtelmesek: „Az utca végén három alak lép be a csendbe – olyan természetes, mintha mindig is ott lettek volna. A világ lélegzetet vesz. Csak a fehérség marad. Két öregember és egy kisgyerek lépked a sötét utcán. Egymás kezét fogják. Az utca végéhez érve toppantanak egyet és felemelkednek a magasba. A kisgyerek kacag. Az éjszakai csendet ünneppel tölti meg a nevetése.” (Emlékek bejglibe töltve) Máshol lebegtetősek: „Mesélek egy gyereknek. Elmesélem neki, hogy az anyja teste megformálta és képzelete megformázta. Karácsonykor született, akár Jézus. Lehettek volna ikrek, de nem lettek…” Helyenként pedig egészen líraik, versszerűek, mint a Gyertyalángima címűben, ahol minden bekezdés a „Gyertyalángban” szóval kezdődik.

Ugyanilyen mondatkezdő szókapcsolat a Zsebregyűrt éjszakában az „Ötven év”, melyet akár számvetésként is felfoghatunk, hiszen az ötvenes szám ma olyasmi, mint Danténél a harmincöt volt az Isteni színjátékban, „Az emberélet útjának felén” (Babits Mihály fordítása). Manapság a harmincöt év még nem kor, nem gondolja azt az ember, hogy eljutott a feléig. Az öven egy kicsit más. Ötven évesen az ember többnyire még fizikai és szellemi erejének teljes birtokában van, és rémüldözni kezd: Mi lesz ezután? Ugyanakkor nosztalgiázik is, ennyi idősen már bátran megteheti. (Nota bene: a kétéves unokám is mond már ilyesmit, hogy régen, amikor még kisbaba voltam…)

„…tudnék mesélni. Anyám is járt már ezen a helyen, a Balaton kékebb volt, a Jóisten aranytűkkel szurkálta a vizet. Ma havazott, a Balaton nincs befagyva… csak anyám arcát látom feloldódni a tó tükrén, ha Tihany felé nézek.” – Akármilyen fájó, szomorú dolgokról, halálról, életről ír Döme Barbara, mindig szépen mesél. Mint korábbi köteteiben, a Nők cekkerben vagy az Angyalt reggelire címűben. Fogalmazásmódja leginkább gyöngyfűzéshez hasonlítható. Akárha egy Krúdy hősnő kelt volna életre, aki szomorúan pergeti napjait, mert elment imádott szerelme, Szindbád, az örök utazó. És van is Szindbád allúzió a kötetben, még akkor is, ha ebben a tárcában inkább József Attiláról van szó: „Miután meghaltam, eszedbe jutok néha?”

Döme Barbara többször is idéz a Bibliából, és valószínűleg nem véletlen, hogy a kötet utolsó előtti tárcájában az egyik legismertebb részletet: „Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom.” (Feljegyzés egy édesanyáról)

Így január táján, mikor a karácsonyi ünnepek után még mindig nagy a hideg és a sötét, kell-e ennél melegítőbb üzenet?

Költői a kérdés.

(Orpheusz Kiadó, 2025)